Ha arra gondolunk, hogy tizenkettedikesek vagyunk, gondolunk valahogy a maturanduszra is, csak arra nem, hogy ez az év bizony egyszer el is telik. Pedig számíthat rá az ember, és valójában tudja is, hogy erre az eseményre hamarosan sor kerül. 

Így voltunk ezzel mi is, a 12. A osztály, fejben már mindent elterveztünk, amikor ráeszméltünk, hogy még van három és fél napunk színpadra vinni az ötleteket. A forgatókönyv mindig módosult, de ez így volt rendben, bár egyre kevesebb időnk volt, ötletünk annál több. A témához igazodva az őrültek háza is egyre nagyobb lett, kezdtük úgy érezni, hogy már színészkedni se kell sokat, menni fog ez magától, csak hozzuk a formánkat.

Tanárparódiák, tánc, éneklés, dalok, amiknek a szövegét együtt írtuk, és mindez úgy, hogy őrültek házának képzeltük az iskolát, bízva abban, hogy a tanárok által tartott terápiák segítenek majd az állapotunkon. Ahogy a függöny mögött álltunk, és hallottuk a közönség nevetését, kezdtük elhinni, hogy ez egy igazi osztályközösség, egy maturandusz, amit sikeresnek nevezhetünk. Egy valamiben nem vagyunk azért még most sem biztosak: hogy van-e remény vagy maradunk NEM 100 A-SOK?

István Zsuzsanna 12.A