Berci mosolygott, de nem látszott valami boldognak. Mosolygott, mert valami kellett neki. Keresztülvágott az iskolaudvaron, egyenesen Péterhez... Kinyújtotta a kezét, aztán kereken kimondta: – Az almát akarom. – És megint mosolygott.

Mármost Péter nem volt gyáva gyerek... Korához képest erős volt, mégsem hitte, hogy verekedést, dulakodást győztesen fejezhetne be – tudta ugyanis, nem vinné rá a lélek, hogy rendesen odasózzon...

– Na, mi lesz? – kérdezte igen nyugodt hangon Tuskovics Berci. – Adod, vagy kidekoráljam a pofád?

Péter almája sárga volt, piros-eres. A bőre kicsit ráncosodott is már, lévén, hogy egy hete hozta el az iskolába ezt az almát, azóta a fiókjában tartotta. A gyümölcsnek ettől olyan édes-faháncsos illata lett. Megéri mégis, hogy "kidekorálják" érte? Nyilván nem. Másrészt viszont: köteles ő rögvest odaadni, ami az övé, csak mert egy ilyen verőlegény-palánta kéri?

Nézte Tuskovics Bercit, aki valamivel közelebb jött... Akkorra már odagyűlt pár gyerek, érezhették, valami készül: dráma az isklaudvar sarkában. Odagyűltek, laza kört alkotva.

– Gyerünk, Péter! Verd pofán végre! – hallatszott a körből. Nem volt szerencsés megjegyzés. Tuskovics Berci villámgyorsan odafordult. Fenyegető pillantását látva a könnyelmű srác már el is tűnt onnét.

– Mindent bele, Berci, mindent bele! – kiáltották mások.

Tuskovics Berci, mondhatni, kereste a viszályt. Most is látszott, harcra kész. Két kezét hátrahúzta az oldala mellett, ökölbe szorította. Térdével rugózott. Látszott, jól tudja, mit akar, mit tesz.

...

Péter csak nézte a fiút, aki láthatóan felkészült arra, hogy megveri – s akkor eszébe jutott az a szülinap, három héttel ezelőtt, s hogy Berci ott milyen piskóta jógyerek volt. Most meg? Micsoda pofákat vág, csak hogy fenyegetőbbnek lássék. Honnét ez a meggyőződése, hogy amikor itt van az iskolában, mindent megtehet és megszerezhet?... Mi tette ezt a malacszínű, pufi Bercit olyan naggyá? Péternek, mintha villámcsapás hozná a derült égből, egyszerre "bevágott" a válasz. Mi tesszük azzá! Mi álmodtuk meg őt, mint afféle verőgyereket. Holott egyikünknél sem erősebb. Hatalmát és erejét mi találtuk ki csupán. Amikor hazaér, már senki sem gondolja róla, hogy olyan nagy öklöző lenne. Akkor ismét – önmaga lesz.

Ian McEwan: A képzelgő. Scolar Kiadó, Budapest, 2001, 79–82. oldal.