A versenyre 2019 szeptemberében nevezett a XI. A osztálya egy Hunyadi Jánosról szóló 15 oldalas esszével, melyet Holló Blanka jegyzett, s nagyon örültünk, amikor bekerültünk a játékba. A játék során minden fordulóból tovább kellett jutnunk történelmi események utáni nyomozással, feladatmegoldásokkal, animáció- és filmkészítéssel stb. A hatodik forduló után dőlt el, melyik három csapat kerül a döntőbe. A döntőt, az eredetileg elképzeltekkel ellentétben, online tartották 2020 június 5-én. Nagyon örültünk, hogy csapatunk a második helyen végzett, hiszen a Kárpát-medence bármely iskolájának csapata nyerhette volna.

Ha két szóban össze kéne foglalnom a Hunyadi1456 nevű versenyt, azt mondanám: „Jó volt”. Ami tökéletesen száraz és érdektelen, és pontosan ezért nem foglalunk össze semmit két szóban. A verseny maga több hónapon átívelő vetélkedő volt, melynek során negyvenhét nemzetközi csapat mérte össze tudását, kutatási készségeit és kreativitását, a dobogós csapatok pedig elutazhatnak Visegrádra és Belgrádba. A mi osztályunk projektjének vezetője és fő motiválója Holló Blanka volt, aki folyamatosan, törhetetlen lelkesedéssel oldotta a feladatokat és rávett minket is, hogy csatlakozzunk. A feladatok kutatási részében Nagy Kincső, a kreatív munkákban pedig osztályunk rezidens operatőre, Zatykó Noémi, valamint a leendő színész, Márton Ágnes segédkeztek. Engem Noémi kért fel, hogy segítsek egy forgatókönyv megírásával, és kapva kaptam a történelmi események kiparodizálásának lehetőségén. A videó elkészítésénél is jelen voltam, félig mint „rendező”, félig mint a tökéletesen haszontalan, de annál humorosabb „csapó”. Utólag valószínűnek tartom, hogy a forgatást kívülről nézni legalább olyan szórakoztató lehetett, mint a videó, amit végül összehoztunk. „Folyamatos” tagja a csapatnak csak ezután lettem, és a munka oroszlánrésze számomra csak a rettegett karantén alatt vette kezdetét. Találkozni ezalatt ugyanis egyáltalán nem tudtunk, így a forgatásnak még a lehetősége is elveszett, lévén (ez meglepő lehet egyeseknek) nagyon nehéz úgy forgatni, ha az embernek nincsenek szereplői. De Blanka továbbra is törhetetlenül folytatta kutatásait, és ez valahogy inspirált minket, így mikor megkaptam egy híradó leforgatásának a feladatát, azonnal elfogadtam és nekiálltam dolgozni egy szál mikrofonnal és egy középszerű vágói készséggel. A többi résztvevő ezalatt szintén dolgozott, és minden energiánkat belefektettük a munkánkba. Élénken él bennem a kép, ahogy éjjel fél egy körül pánikolva próbálom elküldeni a kész videót, csak hogy egy órával később értesüljek róla, hogy még egy egész napom lett volna a munkára (és erre jó a naptár, gyerekek). A feladatok kész voltak, a már-már doktori szintű kutatásokat beküldtük (költői túlzás), szobámban Spielberget meghazudtoló sebességgel forogtak az egy-két perces hangfelvételek, a történelmi tudásunk egész szinteket ugrott, és ekkor megkaptuk azt a bizonyos üzenetet, miszerint „Gratulálunk, bejutottak a döntőbe”. Na mármost, ez engem már csak azért is teljesen megdöbbentett, mert azt sem tudtam hogy már az elődöntőben vagyunk (ezért kell elolvasni az osztály messenger-csoportját), de a puszta tény hogy egy nemzetközi csapatversenyben harmadikok lettünk azonnal örömmel töltötte el az egész osztályt, Blanka pedig konkrétan hősi szintre emelkedett az osztály szemében. Néhány hét múlva már indultunk is a Google Meet-en tartott döntőre, teljesen felkészülten és bármire készen. Csapatunk tagjai voltak: az egyhangúan megválasztott csapatkapitány Holló Blanka, a korábban említett Nagy Kincső, Zatykó Noémi és Márton Ágnes, valamint a segítőkész és tevékeny Moghis Bianca, Tuef Zsuzsa és Vas Anikó. Persze jómagam, Dimény Andor is. A végső megmérettetés osztályok közötti igazi csata volt, a tudás és gyors gépelés eposzba illő próbatétele, melynek során a képernyőnkön megjelenő kérdésekre kellett először e-mailben, majd a villámkérdések során a lehető leggyorsabban szóban válaszolni. Ez a laikus szemlélőnek persze úgy nézett ki, hogy nyolc diák egy teremben teli torokból üvölti egymásnak a megoldásokat. Egyes pontokon a döntő teljes káosszá vált. Ez a káosz abban teljesült ki, hogy az utolsó fordulóban egy színes karton pajzsot kellett készítenünk rajta az osztályunk általunk kitalált címerével, erre pedig egy nagylelkű fél órát kaptunk. Őszintén be kell vallanom, hogy ilyen szintű együttműködést ilyen szintű rohanás alatt ritkán tapasztaltam. Az utolsó pár percre konkrétan hatodik érzéket alakítottunk ki arra, hogy kinek mikor hol kell lennie és melyik színes darab papírt kell átadnia. De persze a „csatának” vége lett, a győzteseket kiválasztották, mi pedig egy megosztott második helyen végeztünk. Elkeserített ez minket? Határozottan nem. Visegrádba így is – úgy is mehetünk, s a belgrádi kirándulást is megnyertük, az első helyezett mindössze szárnyas hajóval teheti meg az utat (savanyú a szőlő, szólt a tengeribeteg), de másodikak lettünk egy nemzetközi versenyen, lényegében bebizonyítottuk, hogy a világ második legjobb Líceumi Szintű Magyar Középkor-szakértői vagyunk (ami, akármilyen specifikusnak is hangozzon, egy elég nagy szó). És persze ezalatt az idő alatt olyan tapasztalatokat szereztünk, amiket semmilyen nyereménnyel nem lehetett volna kiegyenlíteni. Egy leendő operatőrnek fogcsikorgató hidegben forgatni, egy leendő történésznek tanulmányokat írni, egy leendő rendezőnek lezárás alatt dolgozni, ezek olyan munkatapasztalatok, amelyeket kevesen szerezhetnek meg már középiskola alatt. Egy közös célért dolgozni, legyen az bármilyen egyszerű pedig egy olyan képesség, amit mindenkinek el kell sajátítania. Mert tudhatunk akármennyit, lehetünk akármilyen jók abban, amit csinálunk, ha nem tanuljuk meg mások hasznára fordítani, az összes ifjú zseni csak egy megkeseredett kisember marad egy szobában. Szóval igen. Jó volt. Dimény Andor, XI. A osztály.