A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót-kerítéshez, és messziről megmutatta neki a szerelvényt.

-Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.

-És akkor mi lesz?

-Akkor otthon leszünk.

-Mi az, hogy otthon? - kérdezte a gyerek.

-Ahol azelőtt laktunk.

-És ott mi van?

-Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.

-Anyu - kérdezte a gyerek. - Otthon is vannak őrök?

-Ott nincsenek.

-Akkor - kérdezte a kislány - onnan meg lehet majd szökni?

Az a kis fiú jár el hozzám

Mostanában, nevetve, holtan,

Aki voltam.

Édes kölyök: beteg, merengő,

Körüllengi s babrálja lágyan

Szegény ágyam.

Vénülő arcom nézi, nézi

Csodálva s könnyét ejti egyre

A szememre.

S én gyerekként ébredek sírva

Százszor is egy babonás éjen

Úgy, mint régen.

Weisznek fölragyogott a szeme.

- Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk a közgyűlést.

- A grundon! A grundon! - kiáltotta a többi is.

És valamennyien szaladni kezdtek, hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásaiktól, amint a Pál utcaiak jelszavát harsogták:

-Hahó, hó! Hahó, hó!

És valamennyien kivágtattak a kapun. (...)

Isten tudja, hogy csinálták ilyen gyorsan, de a gittegylet tagjai már fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen ebédről jött, mert még majszolt egy nagy darab kenyérhéjat. Az ajtóban várta Kolnayt, hogy barackot nyomjon a fejére. Sok volt már a Kolnay rovásán.

Mikor teljes számban voltak, Weisz a farakások közé hívta őket.

- Megnyitom a közgyűlést - mondta rettentő komolyan. Kolnay, aki már megkapta, sőt Barabásnak vissza is adta a barackot, azon a nézeten volt, hogy a tanári tilalom ellenére fönn kell tartani az egyletet. Barabás azonban meggyanúsította:

- Azért mondja, mert most rajta a sor elnöknek lenni. Én azt mondom, hogy elég volt a gittegyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát már egyéb se legyen a szájamban, csak folyton ez a ragacs?

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk. Móra Kiadó, Budapest, 1968, 

A HABÓ nagy szemeivel komolyan méregette a kislányt.
– Remélem – mondta –, nem haragszol meg rám, de úgy vettem észre, hogy az összes emberbab azt hiszi magáról, hogy nagyon okos, pedig nem az. Majdnem mindegyik kevésrekellő és nyámnyivák.
– Hogy mondhatsz ilyent! – tiltakozott Szofi.
– Az a baj az emberbabokkal – folytatta a HABÓ –, hogy abszuldu semmiben se hisznek, csak amit ténylegdiből látnak a saját orruk előtt. A kukkcsillányok terszetesen léteznek. Gyakran találkozok velük. Még csivegni is szoktam velük.

Roald Dahl: Szofi és a HABÓ. 62. o.

Weöres Sándor: ÖRÖK PILLANAT


Mit málló kőre nem bizol:
   mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
   bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
   súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
   és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
   még innen a halálon.

(forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/weores/legszebb/legszebb.mek)

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk. 

(Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk)

VÁLTOZATOK

A fűre lépni tilos

tilos a fűre lépni

lépni tilos lépni

lépni lépni lépni

lépni tilos tilos

tilos tilos tilos.

Tilos.

(Örkény István: Változatok.

Forrás: http://mek.niif.hu/06300/06345/06345.htm#2)

Elgondolkozom néha, hogy ennek az excentrikus bohéméletnek számtalan impressziója, eseménye hogy el lesz felejtve, ha mindannyian átváltozunk szürke, hétköznapi nyárspolgárokká.

De átváltozunk-e?...

Egy aranyos kedélyű bohém emberrel beszélgettem a múltkor, aki – megsúgom, ha agyonüt is – elmúlt 40 éves. – Erről az átváltozásról beszélgettünk.

– Miért változzam meg ilyen hamar – szólott egész meggyőződéssel –, hiszen fiatal vagyok még arra.

És ez a mondás úgy megvigasztalt, mert hiszen mi örökre fiatalok maradunk.

(Ady Endre: Bohémiából. Debreczeni Reggeli Ujság, 1898. október 12.)

forrás: http://mek.oszk.hu/00500/00583/html/

A szeretet számára nincs akadály. 
Nincs kő. Nincs beton. 
Áthatol tudaton és öntudatlanon. 
Nem fárad el, 
mázsás terhet cipel, ha kell. 
Bár – 
Nem, számára nincs halál.

Károlyi Amy: Egy garas In. Requiem az élőkért. Magvető, Bp., 1990.

"Naponta többször is megnézem a már szinte teljesen levetkőzött fát, amelynek levelei lehullott ruhaként gyűrődnek a lábánál. A fa vastag és hosszú törzse sima, mint egy emberi hát, váll, kar, fenék. A lombozat nagy része már lehullott, de az ágakon még sok makacs levél sárgásan zöldell, a lehullott és földön elterülő színes lepel lassan tovább színeződik, és szemérmetlenül csillámlik a vaskos és nyúlánk fa bőre."

Szávai Géza: Aletta bárkája, Bp, Pont Kiadó, 214.o.

Jó, hát a felnőttek azt képzelik, ők csak tudják, mi az, ami egy tízéves gyerek fejében fireg-forog. Baj van viszont, ha a gyerek többnyire csak hallgat, akkor nem nagyon sejtik, mi foglalkoztatja... Ami meg a félrevonulósdit illeti – azt a felnőttek különösen nem szívlelték. Mert ők azt se kedvelték, ha más felnőttek félrevonulnak. Ha ott teszel-veszel köztük, hát tudják, hányadán állnak veled, mit akarsz. Hogy azt akarod, amit ők. Részt kell venned, különben elrontod mindenki játékát. És Péter ezt gondolta: ha az emberek kevesebbet törődnének azzal, hogy mindenben részt vegyenek, meg hogy másokat erre rávegyenek, és ehelyett minden nap eltűnődnének azon egy kicsit – magányosan! –, kicsodák is ők és mik lehetnének, boldogabb hely volna ez a világ, és talán nem lennének mindig háborúk.

Ian McEwan: A képzelgő. Scolar Kiadó, Budapest, 2001. 11–12. oldal.

Itt ronthattam el eddig. Mindig ugyanarra mentem, mindig ugyanabba az irányba, mindig ugyanazzal az irányítással.

Elképzelem, hogy lehet másképp is menekülni.

Elképzelem, hogy nem is kell menekülnöm.

Elképzelem, hogy egyszer majd hazaérek.

Elképzelem, hogy azért az úton nem leszek rosszul.

Mărcuțiu-Rácz Dóra: Macska van az úton. Prolog Kiadó, Nagyvárad, 2017,  132.oldal

Rebbenő szemmel

ülök a fényben,

rózsafa ugrik

át a sövényen

Radnóti Mikós: Bájoló (146.o)

"Ma már meggyőződésként tudom - hogy az, kit annyian - bírálnak, szidnak vagy szeretnek - és annyi embert foglalkoztat - magasan fölöttük áll - mert egyéniség - mint ember is."   Bertuka, 1913. január 8.

(Péter I. Zoltán: Ady Erdélyben, Bp, Noran, 2003, 161.o.)

Az utóbbi esztendőkben számos kalandos könyvet, képregényt, történetet helyeztek el a könyvesboltok raktárában. Ezeknek csak egy részén rágtam át magamat, de ennyiből is rájöttem, hogy vannak írók, akik nem jártak mindig ott, ahol éppen írják.

Felícián körülnézett: merre lehetnek társai, kiken segítenie kell. Másrészt ő maga is hol van, mert saját magán is segítenie kell.

Bajor Andor: Egy bátor egér viszontagságai, Bukarest, 1978, 5.o.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna.

O'Henry: A háromkirályok ajándéka

...amit könnyezve kell meghámozni.

Gondold csak el: ha megajándékoznak egy órával, kis virágzó pokollal ajándékoznak meg, rózsabilinccsel, aranyozott veremmel. Nem csupán az órát ajándékozzák neked, hogy Isten éltessen, és reméljük, hogy sokáig hordod majd, mert kitűnő márkájú, svájci, rubinköves; nem csupán ezt a parányi krampácsolót ajándékozzák neked, amelyet a csuklódra kötözve sétáltatsz magaddal. Megajándékoznak - nem is tudják, és ez a szörnyű, hogy nem is tudják -, megajándékoznak egy újabb, törékeny és kétes részecskével, valamivel, ami a tiéd, de nem a testedből való, hanem szíjjal kell odakötözni a testedhez, hogy ott lógjon a csuklódon, mint kétségbeesett karocska. Megajándékoznak azzal a feladattal, hogy naponta felhúzd, a felhúzás kötelességével, mert csak így maradhat óra az óra; megajándékoznak a kényszerrel, hogy a pontos időt figyeld az ékszerboltok kirakatában, hogy meghallgasd a rádióban, hogy rendszeresen igénybe vedd a telefonközpont pontosidő-szolgáltatását. Megajándékoznak a félelemmel, hogy elveszted, hogy ellopják, hogy leejted a földre és összetörik. Megajándékoznak a márkájával, a bizonyossággal, hogy ez jobb márka, mint a többi, megajándékoznak a hajlammal, hogy összehasonlítsd az órát a többi órával. Nem téged ajándékoznak meg az órával, hanem téged ajándékoznak el, téged ajánlanak fel az óra születésnapjára.

Julio Cortazar: Az összefüggő parkok. -- Elbeszélések, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1983

"Az irodalom sokkal több, mint iskolai tananyag; és ha úgy néztek rá, mintha csak tananyag lenne, ha elhiszitek, hogy be lehet biflázni (magolni) azt, ami igazán fontos az életben, el fogtok tévedni." (7.o.)

Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1. Tilos az Á Könyvek, Debrecen, 2015, 2016.

Arra ébredtem, hogy a szörny ott van a szobámban. Remegő kézzel tapogatóztam a sötétben, alig bírtam meggyújtani a lámpát. Zsebórám éjjel két órát mutatott. Előző este gyengélkedve feküdtem le, most betegen ébredtem. Úgy rémlett, az őszi éjszaka benyomja az ablaküveget, elárasztja szobámat, és én megfúlok benne, mint a tintában. Már nem voltam ura önmagamnak. (157.o.)

Bulgakov, Mihail: A Mester és Margarita, Bukarest, Kriterion, 1972

A halandók között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos. Viszont a Halhatatlanok között minden cselekedet (és minden gondolat) visszhangja egy másiknak, mely a múltban azt megelőzte, látható kezdet nélkül, vagy hű jóslata azoknak, melyek majd a jövendőben fogják visszhangozni a szédületig. (98.o.) 

Jorge Luis Borges: A titokban végbement csoda

"József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, világra hozott. " (72.o.)

„Min dolgozik?” – kérdezték K. urat.

K. úr így válaszolt: “Sokat fáradozom, most készítem elő a következő tévedésemet.” (11.o.)

...az írásnak végső fokon a kifejezés a célja. Aztán, hogy abból megnevettetés vagy megríkatás sikeredik, az nem fontos. Fontos, hogy igaz-e. (9.o.)

Tudja, egy új nyelv megalkotásán fáradozom. […] Egy olyan nyelvről beszélek, mely végre kifejezi, amit mondani akarunk. Szavaink nincsenek összefüggésben a világ állapotával. […] Így valahányszor megpróbáljuk kifejezni, amit látunk, helytelen szavakat használunk, kifacsarjuk, eltorzítjuk, feje tetejére állítjuk, amit mondani akarunk. Totális zűrzavar. A szavak azonban képesek a változásra. (97.o.)

Auster, Paul: New York trilógia, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2004

Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán -, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg lábán a világ. (12.o)

A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember? (20.o.)

Mielőtt megbocsájtasz, kérdezd meg magadtól: - „Ki vagyok én, hogy megbocsássak?!” (109.o)

ANCSEL Éva: Bekezdések az emberről, Budapest, Hibiszkusz Könyvkiadó, 1991

Mózes Attila 1952. ápr. 8 – 2017. jan. 31

Már végét járta a nagy, szűz havak ideje, de a tavaszelőből leharapó télutó még úgy vicsorgott, hogy a legszárazabb meteorológusnők is csak álmodoztak a kikeletről. A temérdek hó meglehetősen közel fehérlett a hullámszerűen érkezendő tavaszi melegek idejéhez, súlyosan, de takarodásra készen ült meg mindenütt. Ha ez a rengeteg hó egyszerre olvad el, mekkora árvíz lesz! (14.o.)

„Furcsán, először éreztem, hogy az élet nem egészen egyszerű mulatság. Éreztem, hogy az ember tizenhat éves korában kezd férfiú lenni, s nem lesz soha elég ideje, hogy igazán férfi legyen.” (Ady Endre: Ila nemet mond in A hajnali táncosnő, Budapest, Osiris, 2001, 30.)

„- Úgy vélem néha, hogy jó, szép áldott dolog beleszületni egy kicsi népbe. Az ember sokat szenved legalább, de meg sokat is kell hinnie. Jó ez, áldott ez. Több az életnek, mint egy meghízott, nagy népbe cseppenni, s észre se venni, mint élte ki magát az ember.” (Ady Endre: Két tanár úr in A hajnali táncosnő, Budapest, Osiris, 2001, 130.)

„Nem is kell, hogy Matuzsálem legyen valaki: megérhet egy gyönyörű földi dolgot, egy örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust. […] Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli. […] Mert a nacionalizmus arra jó mindenekfelett, hogy a vele megmámorosított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki, s mihez van joga.” (Ady Endre: A nacionalizmus alkonya in Élet – publicisztikai írások, Nagyvárad, Literator Könyvkiadó, 1997, 118-119.)