„Nem is kell, hogy Matuzsálem legyen valaki: megérhet egy gyönyörű földi dolgot, egy örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust. […] Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli. […] Mert a nacionalizmus arra jó mindenekfelett, hogy a vele megmámorosított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki, s mihez van joga.” (Ady Endre: A nacionalizmus alkonya in Élet – publicisztikai írások, Nagyvárad, Literator Könyvkiadó, 1997, 118-119.)