Ebben a pillanatban váratlan csatakiáltás hangzott föl a közelben... Pennarágó Boldizsár összeráncolta a homlokát. Sohasem szerette, ha az indiánok azalatt kiabálnak, amíg ő magyaráz.

Az első indiánt, aki feltűnt az útkereszteződésben, szigorúan megnézte, úgyhogy az indián már-már el akart oldalogni. De Pennarágó Boldizsár rákiáltott:

 – Gyere csak ide, fiam!

Az indián lesütött szemmel közeledett a bölcs Pennarágó felé, aki komor arccal vette szemügyre.

 – Nem szégyenled magadat – szólt reá –, ilyen zajt csapni?

Az indián erre nem tudott válaszolni, csak lehajtott fejjel szipogott.

A jó, de szigorú Pennarágó Boldizsár pedig megcsóválta fejét és így feddte meg: 

 – Mit szólna hozzá, ha hallaná édesanyád, hogy így üvöltesz? Nem gondolod, hogy fájna a szíve a szomorúságtól?

Erre az indián szégyenkezve eloldalgott...

 – Mindig így tesznek – mondta Felícián szomorúan... de a hajóskapitány megbökte az oldalát: ez nyilvánvalóan azért volt, hogy a hős Felícián ne árulkodjék, mert az méltatlan volna eddigi hírnevéhez.

 Bajor Andor: Egy bátor egér viszontagságai, Bukarest, 1978, 36. o.