https://www.youtube.com/watch?v=1jtBsLP8bgw (az összes átsírt-átnevetett-átbeszélgetett éjszakánk emlékére)
28 éve volt egy barátnőm... Sőt, több is annál: testvérem, kollégám, cinkosom minden hülyeségben. Veled összeköltözni az egyetemen nagyobb öröm volt, mint "bepasizni" (és nem azért, mert kakaót főztem az összes tejporodból, s elkunyeráltam a tornacipődet!  ), veled lógni Feketetón, veled szilveszterezni Szatmáron, agyonhallgatni Koncz Zsuzsát a szalagos magnódon... Vigyáztál rám, minden gödörből kiráncigáltál, s én meg se köszöntem - haragudtam rád, amiért képes voltál "elhagyni": férjhez mentél.
Furcsa, hogy ma éjjel veled álmodtam. Meglátogattalak (tudod, hányszor készültem, de nem jött össze), leültünk egymás mellé, és átöleltük egymást. (Ez is furcsa volt: egyikünk sem az a bújós-simogatós fajta...) Bevallottam neked: "úgy szerettelek, mint senki mást a világon", aztán arra gondoltam, hogy ez így sehogy sem hangzott jól, múlt időben... Az ölelés emlékével ébredtem, s 4-től 5-ig nem tudtam visszaaludni: közös dolgainkat leltároztam, terveztem, miről mesélek majd, ha... Mert te voltál minden titkok tudója. Most is tudod, mit érzek, felesleges mondanom. Isten veled, Barátnőm, jó utat, s ha erre jársz, ugorj még be egy ölelésre!

Kajántó Judit

****

Kedves gyászolók!

Döbbenten hallottam a hírt, hogy Tünde elment. Bár tudtam, hogy beteg, valahogy kihagytam a számításból, nem gondoltam bele, hogy ez tényleg bekövetkezhet, sőt, hogy ez ilyen hamar bekövetkezhet.

Amikor nemrégiben beszélgettünk, Tünde azt mondta, hogy ő élete során gyakran úgy érezte magát, mint egy kis szürke egér. Talán mindannyian szürke kis egerek vagyunk egy labirintusban, mégis furcsa volt ezt hallani attól az embertől, aki ennyire sokoldalú, találékony, kedves és jó humorú; akiről tudtam, hogy szereti a komolyzenét, olvasott és vers-kedvelő; aki szereti a szépet és tudja is, hogy mi az; aki rajong a családjáért, a gyermekeiért; és valahogy mindig belekeveredik az iskolai élet sűrűjébe.

Tündét kollégaként ismertem meg az Ady-líceumban. Talán akkor kezdtünk jó viszonyba kerülni, amikor rájöttünk, hogy hasonló értékeket követünk a nevelésben; amikor olyankor is találkoztunk az iskolában, amikor más már régen hazament; amikor önzetlenül segített a hozzá forduló kollégáknak; amikor meg lehetett vele beszélni egy-egy iskolai problémát, majd később magánéletit is. Akkor, amikor mindenre volt valami ötlete, megoldási javaslata és nem csak annyit mondott, hogy „álmodj, királylány”.

Ahogy jobban megismertem, rájöttem, mennyire kreatív, munkájában precíz és lelkiismeretes, megfontolt. Átlátta az iskola dolgait, ha kellett, össze tudta fogni és hangolni a különböző iskolán belül működő körök, szervezetek munkáját. Bizottságok aktív résztvevője, szervezte a tevékenységeket körültekintően megtervezve, szeretettel, lelkesen, elkötelezetten. Éreztem: szívügye az iskola.

Osztályfőnökként mindent megtett, ami a diákok fejlődését támogatta, igyekezett őket a jó úton tartani. Diákjaira egyenként odafigyelt, türelemmel és igazságosan, kinek-kinek érdeme szerint adta a visszajelzést, azért, hogy képességeihez mérten a legjobbat hozza ki belőle. Diákjai úgy látták: feltétel nélkül szerette őket, lankadatlan gondviseléssel fáradhatatlanul aggódott értük. Elkövetett mindent azért, hogy mindenki jól érezze magát az osztályközösségben. Megpróbálta megóvni őket az élet nagy problémáitól is. Azt szerette volna, hogy az iskolából kikerülve ugyanolyan boldogok maradjanak. Nem volt olyan alkalom, hogy ne számíthattak volna a támogatására, és ne kérhették volna ki a véleményét. Mondott mesét, megoldott konfliktusokat, átsegített kudarcokon, bizonytalanságon és osztozott a szép pillanatokban is – sőt, legtöbbször ő maga volt a legszebb pillanatok okozója.

Számos diák mentora volt, észrevette erősségeiket, elindította őket az úton, melyen mai napig járnak. Nagyon sokat foglalkozott velük szabadidejében is, abban a reményben, hogy szebb jövőjük lehet, és semmi mást nem kért érte, csak annyit, hogy éljenek a lehetőséggel. Emberségét az is mutatta, hogy időnként diákokat finanszírozott azért, hogy egyenlő eséllyel indulhassanak.

Sokan neki köszönhetően szerették meg a kémiát, mivel igyekezett humort csempészni a diákok számára ridegnek tűnő tananyagba, például a benzolgyűrűt a hatszögű asztalnál ülő keresztapával szimbolizálva, aki az orto, meta és para pozíciókat dirigálja, de megtanulhatták tőle azt is, hogy élet és halál sokszor egy betűn múlik, mégpedig egy M betűn: etil – metil, ahogy ő fogalmazott: „nem minden iható, amire az van írva hogy alkohol”. Ugyanakkor éppolyan fontosnak tartotta a diákok esztétikai, művészeti nevelését, mint a tudományok átadását. Szerette, amit csinált és szerette a diákjait. Ezt a diákok is érezték. Hiteles volt tanári mivoltában.

Többször is beszélgettünk arról Tündével, hogy mindenki pótolható. Persze ellentmondtam neki, mert szerintem lehet átmenetileg helyettesíteni valakit vagy a feladatait szétosztani több ember között, de őt magát senki más nem tudja pótolni, hiszen senki nem rendelkezik ugyanazzal a tudással, tapasztalattal, ráérzéssel, érzelmi attitűddel, személyisége megannyi markáns vagy apró vonásával. Éppen ezért nem mindenki pótolható. Tünde pótolhatatlan.

Kosztolányi Dezsőt idézve:

Volt emberek.

Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább.

Nem egy voltál a sok szürke közül, akinek nem állítanak szobrot az iskola udvarán, hanem te voltál Tünde, a nagyszerű ember, a csodálatos kolléga, akire mindig számíthattunk; a diákoknak Takács Tünde tanárnő, a kiváló pedagógus, aki hatni fogsz tovább.

Jó utat, Tünde. Őszinte barátsággal és szeretettel gondolunk rád.

Nagyváradon, 2018. augusztus 17-én (is).

Domján Katalin