Harminc év.  Igen már harminc éve annak, hogy nem  Nagyváradon élek. Sok minden történt azóta. Középiskolai éveimet a 10.osztályig az Adyban töltöttem. Majd egy hirtelen nagy ugrással 1990-től Budapesten folytattam a tanulást. A zene irányába indultam nagy lelkesedéssel. Orgonaszakra nyertem felvételt. És 1999-ben a Zeneakadémián szereztem orgonaművész-tanári diplomát. Na igen, de sajnos odaveszett a megszámlálhatatlanul sok gyakorlás, napi öt óra majd’ tizenöt éven keresztül. Egy baleset okán "elbutult a jobbkezem". Ekkor dőlt el az, hogy az éneklés lesz a zenei önkifejezésem új formája. Jelenleg a Nemzeti Énekkar tagja vagyok a szoprán szólamban. Emellett  szóló felkéréseket is szívesen vállalok. Váradra nagy öröm ilyen alkalmakkor is hazatérni.

17 évesen Budapestre kerültem. Kollégiumokban laktam kilenc éven keresztül. Hát, nem is tudom,  hogyan éltem túl ezt az időszakot.  Minden pillanatban haza szerettem volna menni. Hiányzott a család, az osztálytársak, a barátok, a váradi utcák, ahol otthonosan mozogtam... Pesten minden és mindenki idegen volt. Egyszóval végtelenül egyedül voltam. Gondolatban sokat kóboroltam otthon... a Körös-parton ... a Kanonok-soron... a templomokban. A premontrei templomba mind a mai napig betérek, amikor Váradon járok. Itt kezdtem kántorizálni 14 évesen. Sokszor úgy érzem, túl hamar felnőttem.

Testvéreim közül a legtöbben az Adyban érettségiztek. Én is nagyon vártam már a pillanatot, hogy olyan nagy lehessek és bekerülhessek a líceumba. Tisztán emlékszem, hogy 9. osztályos voltam, amikor a könyvtáros Magdi néni "összeszedte " azokat  a lányokat, akik szívesen énekeltek, úgy kilencen lehettünk. A könyvtárban voltak a próbák, és megoszthattuk egymással a kedvenceinket, majd összefűztük a népdalokat egy gondolat mentén, és persze  föl is léptünk vele. "Hervad az a rózsa, kinek töve nincsen ..." Ezt a népdalt ott tanultam, Magdi nénitől.

Szerettem a  matematikát  és az irodalmat. Nagy Zoltán tanár úr igen szenvedélyesen tudott magyarázni. András Emese tanárnő óráin jól éreztem magam. Együtt gondolkodtunk. Voltak annak idején olyan hónapok, amikor "praktizáltunk", vagyis kötelezően ezt-azt fabrikáltunk a műhelyekben. S ha jól emlékszem ezekre az időszakokra, Emese tanárnő arra biztatott mindenkit, hogy készüljünk a következő találkozásunkig néhány verssel, amit az oszálytársak előtt elszavalhatunk egy 10-esért. Egymástól és egymásról... Egymástól hallottunk olyan verseket, amit ezelőtt talán nem is ismertünk. Egymásról pedig kiderültek a költemények választása és előadásmódja kapcsán olyan rejtett tulajdonságok - értékek, amelyek  megnyitották az osztálytársak  figyelmét, tiszteletét egymás iránt. Szerettem azokat a verses napokat. Köszönet érte! 

Hosszú évekig volt egy furcsa visszatérő álmom, amely mindig ugyanarról szólt: még diák vagyok és az érettségi  vár rám... az Adyban. Ilyen az, ha valamit félben hagy az ember?

Mostanság a családom és az éneklés tölti ki az életem. A fiaim felnőttek, így egyre több időt tudok magamra is fordítani. Az opera világába is belekóstolgatok. Szabadidőmben Verdi Macbeth-jével ismerkedem. Valahányszor Váradon járok, ott folytatom az életem, ahol abbahagytam, azaz 17 évesnek érzem magam. Nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. A 17 éves énem éli tovább  a váradi életét.

Talán vannak mások is, aki hasonló cipőben járnak, mint én...

2022. január 23.