Mindörökké adysok: Tüzes Péter

2022. május 13.

 

Valamikor 1971. augusztusának elején váratlan leírat érkezett a minisztériumból: ahol lehetőséget látnak rá, ott a ‘71/72-es tanévtől speciális reál osztályokat indíthattak az iskolák. A magyar líceumok is. A mi iskolánkban volt két fiatal tanár, aki azt mondta: majdnem másfél hónap az rengeteg idő, megcsináljuk! István Tibor volt az egyik, Pikó János volt a másik.

Csak az érintettek tudnák megmondani (most már csak István tanár úr), mi volt a nagyobb, a támogatás vagy az ellenszél.

Így végül a fizika szakos osztály csak egy évharmadot élt meg, ‘72 januárjától már csak a matematika szakos osztály maradt meg, 2/3 - 1/3 arányban a két speciális osztály tanulóiból. És összeállt egy osztály 28 gyerekből, akik közül legfeljebb ketten-hárman ismerhették egymást ugyanabból az általános iskolából. Volt aki Borsról jött, volt aki Örvéndről, Bályokról, Siterből, Semlyénből, Szalontáról, Székelyhídról, Tenkéről, Zovándról és persze váradiak is bőven.

Mi, akik belülről éltük meg ennek az osztálynak igazi közösségé válását, mi sohasem tudtuk elmagyarázni kívülállóknak a miérteket. Miért ez az összetartás? Honnan jöhet ez az egymás iránti tisztelet és szeretet egy ilyen heterogén csapatban?

 

Nos ezt az osztályt kaptam én az iskolától és kapta még 27 osztálytársam.

A 28-ból 22-en élünk még, 21-en vagy heti, de biztosan havi kapcsolatban vagyunk egymással még ma is.

Az osztályban volt állandó fotósunk (csatolok is pár képet) és naplóvezetőnk is (háromévnyi aranyköpéseket tartalmazó naplót majd ‘78-ban Moldován tanárnő fiókjából lopja el valaki, pedig három éven át a mi gyüjtésünkből beküldött mondások nyerték el a kor ifjúsági hetilapjának a diákhumor pályázatán az első díjat).

 

Az osztályunk fent volt a második emeleten, talán ezért is egy kicsit elszigetelődtünk a többi évfolyamtól. A termet mi alakítottuk át, szekrényeket, polcokat készítettünk, saját kis könyvtárunk volt, igaz főleg szakkönyvekből, a folyosóra néző üvegablakokat lefestettünk és a nehezebb képletekkel díszítettük. Apropó díszítés, negyedik évben már le sem szereltük a lampionokat, fűzéreket, lámpákat, drótokat. Mert szinte minden szombaton osztálybulit tartottunk a saját osztálytermünkben.

Mindenkit külön felköszöntöttünk 18. születésnapjára, mindenkinek személyre szabott nagykorúsítási oklevéllel (hogy aztán az 50. születésnapunkat és a 60-at is közös bulival ünnepeljük, az előbbire mindenkihez 3-4 fős osztály-küldöttség ment, és mindenkit versben köszöntöttünk, a versekből kis füzet is összeállt).

 

A második emeleti osztályteremnek volt még más felbecsülhetetlen előnye is. Pontosan lehetett látni a tanárunkat, amint kilép a tanáriból. Véletlen betoppanó ellenőrzésekre nem nagyon számíthattunk, ezért például a reggeli mozgalmi dalok helyett inkább nekünk tetsző nótát fújtunk, akár a Bob hercegből, míg egyszer Pikó tanár úr azzal rohant be: “Majd adok én nektek utcát meg sarkot! Visszhangzik az egész udvar!”

(Később aztán csak annyit mondott, hogy legalább az ablakot csukjuk be!)

 

Az áldott emlékezetű Trîmbițaș Rodica tanárnőnk is elnézte, ha a pl.a Mîndra țara helyett a Seara pe deal-t énekeltük.

Egyik dupla magyar óra helyett testületileg moziba mentünk, a Love story-t vetítették.

Nagy botrány soha nem lett semmiből, lehet a 9-est közelítő osztályátlagunk miatt, de azt hiszem, inkább az osztályfőnökünknek köszönhetően. Istenem, mennyit tarthatta a hátát drága osztályfőnökünk, István Tibor, a Sztió.

 

A mi osztályunkban volt talán az évszázad puskázása (Revillák tanárnőnél, Románia történelméből, románul persze). Erősítő, mikrofon, fülhallgató… 1974-ben!

A tanáriban nagy siker volt és még az Ifjúmunkás is írt róla (nem tőlünk kapták a fülest).

A bankett után páran az iskola egylovas szekerén felkocsikáztak a Gombába (egy szép májusvégi vasárnap reggelén, a Fő utcán – képzelhetik, mekkora visszhangja lett!). Volt igazoltatás, fegyelmi sőt majdnem kicsapás, érettségi előtt pár héttel.

 

Az iskolánk első matek spéci osztályaként 1974-ben érettségiztünk, 28-unkból 27-en jutottunk be egyetemre, főiskolára. Egy osztálytársnőnket a szülei csak egyszer engedték próbálkozni, várt rá a telek, föld, munka …

 

‘90-re mi is szétszóródtunk, volt aki messzire, volt aki csak ide a szomszédba. Ki így, ki úgy élte meg a változást, de továbbra is találkozgattunk, tudtunk egymásról és segítettünk egymásnak, ahogy lehetett.

1999-ben kinyomtattunk egy kis füzetet, a IV.A 25 éve címmel. Benne a tanáraink önéletrajzával és a mi beszámolónkkal, mi is történt velünk az érettségi óta. Nem mintha nem tudtunk volna egymásról, hiszen, ahogy említettem, kisebb-nagyobb csoportokban évente találkoztunk, ötévente pedig a hivatalos érettségi találkozók is mindig jól sikerültek.

A 40. találkozóra az 25-et követő 15 év történéseit is megírtuk, mindenki meg is kapta spirálfüzetben.

 

Schneider tanár úr, az iskola pszichológusa szerint mi soha semmire sem fogjuk vinni, mert ennyire infantilis osztályt még nem látott. (Mondta volt anno 1974-ben.)

40 évvel később a mi osztályunk megpróbált évfolyam érettségi találkozót szervezni - másoknak is, mások helyett - több-kevesebb sikerrel.

A párhuzamos osztálybeli barátok később váltig mondogatták nekünk, hogy mi milyen sikeresek vagyunk.

Igen, értettem velük egyet, vannak páran, akik 3 gyermeket neveltek fel, sokan kettőt. Van aki halálos beteg feleségét addig vitte-hozta Európában, addig etette, mosdatta 2-3 éven keresztül, amíg minden baja elmúlt (kopogjam le) és húsz évvel később ma is velünk van; sürgős műtétekre napok alatt összedobtuk a pénzt (noha a nagy többség nem dicsekedhet valami híres anyagi jóléttel - l. 2-3 gyerek). Az egymásra figyelés, a napi, heti kapcsolat élő szervezetté kovácsolta az osztályunkat. Hiszem, hogy ez az osztály-kapcsolat erőt ad, átsegít a bajokon. Van kihez fordulni, van mibe megkapaszkodni.

Igen, ezért azt hiszem sikeresnek mondhatjuk magunkat.

Ezt az osztályt köszönhetem én az iskolának.

És a felejthetetlen tanári gárdát, élükön István Tiborral, a Sztióval, mára már Tibi bácsival. Hiszem, hogy senkik és semmik lennénk a tanáraink nélkül. Egy magamfajta öregdiáknak immár fél évszázados rálátása van az iskolai évekre, mindarra, amit a nagyon (vagy esetleg a kevésbé) szeretett tanáraitól kapott.

Elmondok pár példát:

Péter Mária magyartanárnő hétfő reggeli óráján történt, hogy az elbóbiskoló társunkat váratlanul felszólította. A kérdezett azt sem tudta, melyik világon van és hogy fiú-e vagy lány. (Fiú volt.) Mária néni, aki két-három havonta fejünkre olvasta, hogy nehogy szakbarbárok legyünk, már írta is be a naplóba a rossz jegyet, amikor az osztály könyörgőre fogta:

- Hát persze, hogy elbóbiskolt, és természetes, hogy nem tudott rendesen készülni, hiszen egész hétvégén a nagy művön dolgozott! Hajnalban fejezte be, épp, hogy beért az iskolába, és a következő órán adja oda az alkotását Béla bácsinak!

Mária néninek megállt a keze.

- Miféle alkotás, hadd lássam!

És az osztálytársunk óvatosan kicsomagolta a féltett műalkotást, kivitte és letette Mária néni elé a katedrára. “Pityu” volt, egy hajdani kakas szép fehérre főzött és gondos precizitással összerakott csontváza.

Mária néni megcsodálta, értékelte és szép kerek számot írt be a naplóba.

Ugye mondanom sem kell, hogy minden évben hárman-négyen is indultunk a magyar olimpiászon… matematika tagozatos osztályból!

 

Pikó tanár úr igen jókedvűen jött be fizika órára, de hamar elborult a kedve. Előző nap napkitörés lehetett, nagy focimeccs vagy valami szerelmesfilm, mert már a negyedik felszólított betlizett. Összevonta a szemöldökét és mindegyik felelőnek kiosztott … egy verset.

- Te fiam, holnaputánra megtanulod a Himfy szerelmeiből ezt és ezt. Neked a Nagyidai cigányok valamelyik énekét adom, te pedig fiam bebiflázod A puszta télen c. verset!… És két nap múlva akkurátosan ki is kérdezte a feladott leckét, sőt jegyet is adott rá! Pikó tanár úr, aki annyi fizika feladatot rakott a vállunkra, hogy majd belerokkantunk. De bármikor fel lehetett menni hozzá a lakására, szakkönyvet vagy példatárat kölcsönkérni. És jajj volt, ha szamárfülesen vittük vissza!

 

Trîmbițaș Rodica román óráin a légy zümmögését is meg lehett hallani. Nem foglalkozott a tankönyvvel, G. Călinescu román irodalomtörténetét adta le nekünk, az osztály az ő óráin tanult meg olyan gyorsan írni, hogy később az egyetemi kurzusok lejegyzése már nem okozott gondot. Három év alatt a két kezemen meg tudnám számlálni hányszor adott 8-ast (28-unknak), ez volt a legmagasabb jegy, amit kaphattunk. Mégis szerettük, tiszteltük, nem hiszem, hogy valaha is előfordult, hogy a feladott háziolvasmányt nem jegyzeteltük volna ki időre. Ő volt, aki nekünk a világirodalomról beszélt, filozófiai és művészeti irányzatokról, a tanított anyagot tágabb kontextusba helyezve, rávilágítva a miértekre és a hogyanokra. Baudelaire-t szavalt franciául és Kantról és Schopenhauerről tanított.

 

Vörösváry tanár úr biológia óráin úgy találkoztunk a fenntarthatósággal, az ökoszisztémákkal és biodiverzitással, hogy e szavak egyike sem hangzott el. De a latin neveket úgy kellett tudnunk, mint a vízfolyás, hiszen mi matek spéci osztály voltunk, ennyit igazán elvárhatott tőlünk (mondta ő) -  a Drosophila Melanogaster örökre belém vésődött.

 

Számtartó Kornélia tanárnő (a drága Nelli néni) elfogadta, hogy a villamosmérnöknek vagy közgazdásznak készülő diákok nem a szerves/szervetlen kémiai szakkönyveket rakják a párnájuk alá. Félig kimondott megállapodással az utolsó két évben már csak a kémiából felvételizőkre koncentrált, a kevésbé érdekeltektől tisztes tudást várt csak el, és azt is, hogy az órákat meg ne zavarják.

 

És a matematika tanárunk, István Tibor, az osztályfőnök, A SZTIÓ.

Remek matektanár volt és ösztönös, isten-áldotta pedagógus. A speciális matematika osztályba pár társunkat - horribile dictu - nem a reáltudományok kimondhatatlan szeretete vitte, volt akit lasszóval fogtak az induláskor, hogy meglegyen a létszám. Ebben a tapasztaltabb korban tudom, hogy sokan akár bele is rokkanhattak volna a gyors tempóba, a rendkívüli elvárásokba, a napi 2 matematika órába -  mert bizony ennyi volt - , és ezen felül jöttek még a tényleg speciális tantárgyak, mint informatika vagy logika. Az első évben biztosan volt is gond egy-két társunkkal, de úgy múltak el, hogy az érintetteken kívül senki nem tudott róluk, a Sztió felügyelete mellett észrevétlenül felzárkóztak.

István Tibor matematika tanári teljesítményét nem kell minősíteni, önmagáért beszél, csak át kell nézni bármelyik osztályának a matematika eredményeit.  Minket úgy felkészített az érettségire és a felvételire, hogy 28 tanulóból 27-en jutottunk be egyetemre, főiskolára. A matematika tudásunkra jellemző, hogy az érettségin az egész osztály megfogadta, hogy a három óra alatt mindkét feladatsort megoldja! És még a nem matekből felvételiző társainknak sem volt ez gond. (Hogy a javító tanárok mit szóltak ehhez, az már más kérdés.)

Ha valakit ennyire jól felkészítenek, akkor természetes a hála, a tisztelet, de az osztály és a Sztió kapcsolatában másról volt szó.

Ő volt az Osztályfőnök, úgy nevelt és támogatott, noszogatott és nyesegetett, ha kellett, hogy szinte észre sem vettük. 1971 őszén lépett be az életünkbe, és ahogy telnek, teltek az évek, évtizedek, úgy erősödött bennünk az az érzés, hogy ennél nagyobb jó nem is történhetett volna velünk.

Már a licis években észrevettem, hogy a párhuzamos osztályokból furcsán néznek ránk. Irigykedve, csodálkozva. “Milyen szerencsések vagytok” -  mondták. El voltunk ugyan különítve - térben - fent a másodikon, de annyi vegyes óránk volt, naponta többször találkoztunk régi osztálytársakkal is, és mégis, mi szépen megvoltunk magunkban azaz megvoltunk egymásnak. És megmaradtunk a lelkünkben gyereknek, aki bízik és hisz a jóban, és akit a külvilág történései nem érintenek, mert burokban él, védik. Ezt a burkot a Sztió adta nekünk. Mert bizony csintalanok, haszontalanok voltunk mi is, kisebb-nagyobb kópéságainkért más iskolában, más osztályban, vaskalapos osztályfőnök kezében, fájó büntetést is kaphattunk volna. Kezdtünk tényleg másokká, szerencsésekké válni. Kirándulni jártunk - más osztály nem nagyon. Közmunkára mentünk - más osztály lehet ellógta, nekünk eszünkbe sem jutott. Jó móka volt, ahogy jó móka volt kigyalogolni a Félix fürdőbe, kék honvédő egyenruhánkban.

Olyan közösséget kovácsolt egybe, hogy már osztályon kívül is kerestük egymás társaságát, legyen az fürdőzés a Szilvásban, húsvéti buli, színház vagy szerelmesfilm. Később jöttek a szombat esti osztálybulik, fent az osztályban. (Vajon mennyit tarthatta értünk a hátát a Sztió?) Ő csak az elsőkre jött el, a többit engedélyezte azzal, hogy este legkésőbb tízkor a termet rendben hagyjuk, a kulcsot leadjuk és hazamegyünk. Ilyenkor tartottuk meg a soros születésnapokat is, a Sztió is be-benézett, de sohasem maradt sokáig.

Akkor mi fel sem fogtuk, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Az osztály élt, mint egy erős szervezet, és a szétszéledés után derült csak ki, hogy ez a szervezet életképes maradt később is.

Ahhoz, hogy mi olyanokká váljunk, amilyenek a mai napig is vagyunk - gyarlóságaink, butaságaink ellenére - ahhoz annak idején kellett egy varázsló, aki érezte, mit kell velünk tennie, hogyan kell nevelnie, pátyolgatnia, vagy a táblára csapnia. Aki úgy adott szabadságot, hogy sohasem ütköztünk cölöpökbe, pedig bizony voltak cölöpök, jó erősen leverve.

És aki még ma is az állandóságot jelenti nekünk, a tudatalatti biztonságot, hogy haza lehet térni, testben mégha percekre is, de lélekben bármikor.

 

Mit is köszönhetünk tehát az iskolának?

A tanárainkat és az osztályfőnökünket, akik megadták a szakmai tudást, az önálló munka varázsát. Olyan terhelést raktak ránk, amit a mai iskolarendszerben is tisztelnének, mert senki sem roppant bele, de mindenki megtanulta a munka becsületét, a minőség értékelését és tiszteletét.

A tanáraink úgy oktattak a szaktantárgyakra, hogy szabadon hagyták az egyéniségünket, elfogadták az eredeti megoldásokat, hagyták, sőt bátorították az egyéni érdeklődések kiélését. Szoros volt a gyeplő, de sohasem túl szoros.

Az osztályfőnökünk csodás pedagógia érzékkel adott pont akkora szabadságot, amennyi ennek a heterogén közösségnek kellett. Hiszen a spéci matek osztály fele szabadidejében valami egész mással foglakozott. Sokan aktívan sportoltak (vívtak, atletizáltak, kosaraztak sőt még sakkozó vagy rókavadász is volt), sokan kezdtek az elektronika felé fordulni és volt aki remekül varrt …

 

Volt tehát egy osztály, voltak remek tanáraink és volt - van egy rendkívüli osztályfőnökünk, István Tibor, akinek köszönhetően ez az 1974-ben végzett matematika tagozatú osztály még ma is él, létezik, mint közösség, mint osztály.

 

Ennél többet senki sem kaphat az iskolájától.




© 2016 Ady Endre Líceum Nagyvárad