Mindörökké adysok

A tízéves érettségi találkozónkon az egyik volt osztálytársam egy érdekes kijelentést tett. „Fura érzés (mármint neki) ismét az iskola falai közt lenni”, állapította meg, talán egy kis nosztalgiával vegyes örömmel a hangjában. Mégis, miért annyira fura ez? - elmélkedtem ennek hallatán egy kicsit magamban, nem gondolva arra, hogy, ha nem éppen tanár vagy olyan szülő az ember, akinek a gyermeke a saját volt iskolájába jár, akár évek, vagy évtizedek is eltelnek addig, míg visszatér azon tanintézménybe, ahol fiatalkorában az iskola padjait koptatta. Eltűnődtem egy pillanatig, mert újságíróként nekem magától érthetőnek tűnik, hogy időnként megjelenjek abban a díszteremben, ahol több mint 25 évvel ezelőtt nem előadásokat hallgatni jártam, hanem inkább bulizni, még ha nem is annyira gyakran. Persze más nagyváradi iskolákba is eléggé sűrűn megyek, hogy tudósítsak az ott zajló eseményekről, de az Ady - az valahogyan egészen más. Mindig mást fog jelenti számomra, hiszen valamilyen leírhatatlan bizsergető érzés fog el akkor, amikor a falai közt vagyok, olyan, amilyen máshol nem. És ez a mostani évforduló kapcsán csak fokozódik. És igen, egy kicsit elmosolyodom akkor, ha netalán úgy adódik, hogy a tanári felé visz az utam, és a főfolyósón elhaladok azon tabló mellett, amelyen a mi osztályunk diákjainak portréi is fel vannak tüntetve.

A „kapcsolatunk” valamikor 1992. tavaszán kezdődött. A 11. számú általános iskolában voltam nyolcadikos, és amikor felvetődött az ilyenkor megszokott kérdés: na, te hova felvételizel?, részemről természetes volt a válasz, hogy az Adyban folytatom a tanulmányaimat. Közelebbről május vége felé ismerkedtünk meg egymással, amikor elkezdtem járni a földszinten szervezett matekfelkészítő órákra- a TITUSZ nevű ifjúsági szervezetet (ki emlékszik már erre?) vezető tanára tartotta ezeket. Akkortájt hallottam először azt a szót, hogy „sötétfolyósó”… A B osztályba jutottam be- ez akkor a matematika-fizika volt.

És akkor következzen egy zárójeles, „bulvárhíres” megjegyzés itt és most: ugyanaz a lány ült a felvételin előttem, aki négy évvel később az utolsó érettségi írásbeli vizsgán, bár akkor, 1992 kora nyarán, a felvételi vizsga hevében nem is sejtettük azt, hogy osztálytársak leszünk később.

Végig a 117-es számú osztályterem volt a  „főhadiszállásunk”. Aki esetleg nem tudná, ez az iskola legvégiben van, a második emeleten. Stratégiai szempontból jó és rossz helyen egyaránt: jó, mert fentről pont le lehet látni a tanárira, és rossz, mert könnyebben el lehet késni, hiszen távolabb van a bejárattól.

Ha pedig csak címszavakban, vagy kevés szavas mondatokban kellene felidéznem az 1992. szeptembere és 1996. júniusa közti időszakot, akkor ilyenek jutnának az eszembe: bangladeshi pionírok, illetve Bangladeshnek egyéb kontextusokban való gyakori emlegetése, egy dögös szőke csajnak az időnkénti hazakísérése, almacsutkák landolása, tanárnői sértődés egy vélt beszólás miatt, hajnali 7 órára való menések kötelező plusz matekórákra.

Úgy adódott, hogy mi voltunk Zelina Márton tanár úr utolsó osztálya. Nagyon örvendtem annak, hogy a tavalyi 25 éves érettségi találkozónkon ismét láthattam őt. Ha jól tudom, a tanáraim közül már senki sem tanít az Adyban: az „utolsó mohikán” (elnézést a kifejezésért), Ciubotariu Éva kémiatanárnő tavaly ment nyugdíjba. Oláh Ferenc magyar-, Oláh Géza logika- és Cseresznyés Éva kémiatanár pedig már nem élnek. A leggyakrabban Miklós Mihály történelem-, Antal Károly torna-, Makai Judit német- és Stark Erzsébet földrajztanárral szoktam találkozni jártamban-keltemben, no, és a már említett Ciobotariu Évával. És hát még a „régiek” közül ott van Makai-Bölöni Judit „Cseresznye”, aki akkor került könyvtárosként a suliba, amikor a tizedik osztályt kezdtem.