Írta – Fábi Ibolya öregdiák, nyugalmazott földrajztanárnő

2014. május 31. életem egyik legszebb emlékezetes napja volt. Isten kegyelméből részt vehettem a 60 éves érettségi találkozónkon az Ady Endre Líceumban, ahol mi öregdiákok együtt ballaghattunk a fiatal végzős diákokkal és átvehettük a Gyémántokleveleinket az iskola fennállásának 240. évfordulója alkalmából.

2024 május 25-én pedig iskolánk fennállásának 250 évfordulója alkalmából, mint öregdiák, aki 70 évvel ezelőtt elballagott Rubinoklevelet kaptam. Sajnos ezen a találkozón már csak ketten voltunk (Kinczel Nelli és én, akivel nem ismertük fel egymást). Volt osztályunk létszáma 50 leány 1953-54 tanévben végeztünk, az első 10. osztályos végzősök, akik egyszerre érettségiztünk a 12. osztályos végzősökkel. Akkor az iskolát 2. számú Leány Középiskolának nevezték.

1950–54 között az iskola igazgatónője Fülöpné Réz Gizella (Gizus néni) a rend, a pontosság, fegyelem, igényesség példaképe volt, akinek szigora mögött meleg szív és szeretet, magas intelligencia rejtőzött. Aligazgató Váczy Ilona. Tanáraim: Beniczky Valéria, Crisan Elena, Gyulainé Csernák Emília (osztályfőnök), Gyulafalvi Mária, Harsányi Anna, Kellner Adél, Kun József, Lukács Ilona, Meinelis Ludmilla Mihailovna, Motl Roman, Nutescu Octavia, Schwartz Lajos, Técsiné Dobozi Ilona, Groza Mária.

Az iskola tanári kara a hagyományokra alapozó pedagógiai követelmények megőrzésére törekedett, nagy gondot fordítottak a tanulók alapos felkészítésére. 1954-ben a Bukaresti Minisztérium az ország első leánylíceumának minősíti a „2. sz. Állami Magyar Leánylíceumot”. 1954-ben mi voltunk az első 10. oszt. végző érettségizők és sokan bejutottunk az ország különböző egyetemeire. Mivel nagyon fiatalok voltunk a professzorok pioníroknak neveztek.

Az én továbbtanulásomat több tényező befolyásolta. Én hadiárva gyerek voltam, és osztályelső, származásom szerint a nép gyermeke. A népi demokrácia érdeke 1950 után az új értelmiség kialakítása, akiket majd kiszolgálóivá, rabjaivá tesz. Az állami iskolák száma egyre nőtt, ösztöndíjakkal segítettek, tanciklusokat rövidítettek.

Elemi osztályaimat Élesden végeztem. Akkoriban minden élesdi gyerek Váradon folytatta tanulmányait, mert mindenféle szakiskola létezett magyarul is. Életem első váradi útja az iskolába – bentlakásba való bevonulásom volt egy lovas szekérrel. Akkoriban senkinek sem volt autója, televíziója, még rádió is kevés volt, sőt még áram se volt, csak este néhány órát, amit a Nemes-féle malomból szolgáltattak.

A bentlakásba szalmazsákot, ágyneműt, élelmet (liszt, paszuly, krumpli, rizs, zöldség), edényeket, személyes holmikat stb. kellett vinni. Így aztán két özvegyasszony, a Kajántó Pál (volt élesdi lelkész) édesanyja és az én anyám, felpakolták a holmikat és minket öcséinkkel együtt a szekérre. Ma is emlékszem, este 11-kor indultunk, a Hold biztatóan mosolygott le ránk, a két anya ült a bakon, bátran és bizakodva vitték gyermekeiket az iskolába. Mi hátul a szalmazsákon jót aludtunk, csak reggel fele, amikor Váradra érkeztünk, ébredtünk fel. örömmel láttuk, hogy az iskola előtt még más szekerek (mercedeszek!) is parkoltak.  A bentlakás emeletes ágyakkal fogadott, télen hideg volt, a fát kiporciózták, ezért néha pótolni kellett, a mosdók hidegek voltak, csak egyszer volt meleg víz egy héten. Kimenő egy héten kétszer, haza csak ünnepkor, vagy havonta egyszer, szombaton is tanítás volt. Nagy volt a szigorúság, 5 perc késésért letiltották a kimenőnket két hétre. Levelezéseinket ellenőrizték, de nem bontották fel. Ha a feladó fiú volt, le kellett adjuk az adatait. Szórakozás – néha mozi, bérlet a színházba, évente iskolabál műsorral, amire meghívták a fiúlíceumok diákjait. A műsort az iskola színjátszó és tánccsoportja szolgáltatta. Minket más iskolák báljaiba nem engedtek el, még a szalagavatóra sem. A fiúlíceum velünk párhuzamos osztályának a báljára sok könyörgés után osztályfőnöki kísérettel elengedett Gizus néni (ig. nőnk), akitől annyira tartottunk, hogy már a parfümjének az illatától is vigyázzba álltunk, ha közeledett.

Az iskolában kötelező volt az egyenruha – fekete glott köpeny fehér gallérral. Ünnepi alkalmakra kötelező – sötétkék szoknya, fehér blúz matrózgallérral. Igaz, akkoriban nem is nagyon volt sok ruhánk, mint manapság, még a városi lányok sem követték a divatot. A bentlakás ebédlője akkor is ott volt, ahol most. A találkozón mi ott ebédeltünk. Modernizálták, de én az akkori ebédlőt láttam magam előtt, amikor még a menü a háború utáni szegénységet tükrözte.

A sportpályán az ünnepségen ülve (a 2014-es találkozón) eszembe jutott, hogy a mi időnkben még a pálya körül fű volt, ahol mi plédekre ülve/fekve tanultunk az érettségire, közben hallgattuk az angol-magyar meccset, amit a falon túl a szabadtéri mozi hangszórója közvetített. Nagyokat kurjantgattunk az „Aranycsapat” 6:3 győzelmére. Megjegyzem, akkor az utcai hangszórók is közvetítették ezt a mérkőzést és a drukkerek ott kurjantgattak.

Tanáraim pontosak, igényesek, következetesek, műveltek, jól felkészültek voltak. Az órákat pontosan megtartották, nem emlékszem lyukas órákra, és mindig tartalmas, nívós magyarázatokat adtak. Tanári pályafutásom alatt eszményképeim voltak és tudat alatt őket követtem.

Minden iskolának megvannak a hagyományai, szellemisége és ez mindenkit kísér. Egy ilyen múltú iskolának falai sokat láttak és ma is őrzik az ősök szellemét. Ezt érezzük újra, amikor a folyosóin ballagunk. Én hálás vagyok, hogy itt tanulhattam. Csak a szépre és jóra emlékszem: becsületre, kitartásra, munkára, tisztességre, tudományra tanítottak. Élesdről előttem kevesebben, utánam többen végeztek itt. Tanítványaim közül is sokan ide iratkoztak és sokan folytatták tanulmányaikat az ország különböző egyetemein. Gondolom, ők is szívesen térnek vissza a találkozóra. A jelen a múltra épül, az idő múlásával az emlékek megszépülnek és megfiatalítják a fáradt lelkeket.

Talán a mai fiatalok közül egyesek megmosolyogják vagy sajnálják a mi generációnkat. Szerintem próbálják ki, pl. utazzanak szekérrel Váradra – egy szép szeptemberi éjszakán, milyen romantikus!! Nekem is az ennyi év távlatából. ma már mindenki rohan és semmire sincs ideje, csak a célt látja és nem az „út” szépségeit, sem az embereket, akikkel találkozik. Így minden emléke futólagossá válik és nem biztos a cél sem. Valamikor Kőrösi Csoma Sándor gyalog indult őseinket felkutatni Ázsiába és nagy dicsőséget szerzett hazájának. A világ változik, mikor volt jobb (?), mikor lesz jobb (?), minden generáció maga dönti el. A fejlődésnek mindig vannak előnyei és hátrányai is. nem mi döntjük el, hogy mikor és hova születünk, kinek hogyan adatik.

A találkozóra visszatérve – Isten kegyelme és ajándéka, hogy találkozhattunk még 2014-ben, amikor még 18-an voltunk jelen, akkori adat szerint a 49 végzősből meghalt 16, különböző okokból hiányzott 15. Az idő szalad, az út végén járunk, botra támaszkodva, lassabban, de járunk és nagyon jól éreztük magunkat a találkozón. Lelkünkből kiestek az eltelt évek és a megfakult külső helyett a régi fiatalt éreztük egymásban, gyönyörködtünk a ballagó fiatalokban. Most, 2024-ben már nincsenek adataim, csak ketten tudtunk elmenni az összevolt 50-60-70 éves öregdiák találkozóra, és a tömegben nem is ismertük fel egymást.

Egykori mottónkkal zárom soraimat:

 „Nekünk forradalmas minden futó óra,

Mert a világ siet s most kerül dűlőre:

Érdemesek vagyunk életre s jövőre?” (Ady)

Kezirat1.pdf

Kezirat kiegeszites.pdf