Az Ady felcseperedésem legfontosabb pillanataiban egy olyan értelmezhető keretrendszert adott, amely megteremtette annak a lehetőségét, hogy az az ember legyek, aki ma vagyok. A számonkérő szigor mellett jelen volt még - a tanárok és a diákok körében egyaránt - az emberi minőségnek egy olyan ritka csoportosulása, amely garantálta a szellemi és lelki fejlődést. Adysnak lenni mai napig büszkeség.
Az adys évek végére nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tanáraink kedveltek és örültek nekünk. Ebből aztán
olyasfajta „ősbizalom” alakult ki bennem, amivel később számos akadályt sikeresen le tudtam
küzdeni. Köszönet azon tanároknak, akik pedagógusok is voltak, és hivatásuk során
„emberségről példát, vitézségről formát” (Balassi) adtak nekünk.
Kicsiben minden előfordult, ami aztán később az életben is. De itt volt valamilyen biztonság. Mert éreztük, hogy a tanárok vigyáznak ránk, vagy akarnak reánk vigyázni. Hogyan, hiszen alig ismernek?!
Meg azt is éreztük, hogy szeretik az iskolát. Áldozatot, vállalnak érte, kockáztatnak! Utólag, csak később döbbentem rá, hogy ez bizony a szeretet egy nagyon tiszta formája. Így egyszerűen.
...hamar felnőttünk, majd sokan a nagyvilágba szétszéledtek, de szerencsére itthon is maradtunk elegen. Örömmel mondhatjuk, (majd’) mindenki sikeresen megállta a helyét az életben és karrierjében… Bárhol légy, bármi lettél, a “mi iskolánk” akár egy szent kötelék, ott van velünk, tudjuk, hogy együvé tartozunk! És maradunk örökké, bár sokan hiányoznak már generációnkból, sajnos nem ritka egy halálhír, pótolhatatlan űr marad helyettük. Emlékük örök!
Az életemnek a design az abszolút mozgatórugója (egészen rég óta már), de emellett fontos szerepet tölt be a szépművészet, az irodalom, a nyelvek és az önismereti-pszichológiai anyagok is.
Mindig szeretettel gondolok vissza arra a Rékára, aki úgy lépett be a IX.A osztálytermébe 2005-ben, hogy tudta, el fogja érni a céljait.
Harminc év. Igen már harminc éve annak, hogy nem Nagyváradon élek. Sok minden történt azóta. Középiskolai éveimet a 10.osztályig az Adyban töltöttem. Majd egy hirtelen nagy ugrással 1990-től Budapesten folytattam a tanulást. A zene irányába indultam nagy lelkesedéssel. Orgonaszakra nyertem felvételt. És 1999-ben a Zeneakadémián szereztem orgonaművész-tanári diplomát. Na igen, de sajnos odaveszett a megszámlálhatatlanul sok gyakorlás, napi öt óra majd’ tizenöt éven keresztül. Egy baleset okán "elbutult a jobbkezem". Ekkor dőlt el az, hogy az éneklés lesz a zenei önkifejezésem új formája. Jelenleg a Nemzeti Énekkar tagja vagyok a szoprán szólamban. Emellett szóló felkéréseket is szívesen vállalok. Váradra nagy öröm ilyen alkalmakkor is hazatérni.
17 évesen Budapestre kerültem. Kollégiumokban laktam kilenc éven keresztül. Hát, nem is tudom, hogyan éltem túl ezt az időszakot. Minden pillanatban haza szerettem volna menni. Hiányzott a család, az osztálytársak, a barátok, a váradi utcák, ahol otthonosan mozogtam... Pesten minden és mindenki idegen volt. Egyszóval végtelenül egyedül voltam. Gondolatban sokat kóboroltam otthon... a Körös-parton ... a Kanonok-soron... a templomokban. A premontrei templomba mind a mai napig betérek, amikor Váradon járok. Itt kezdtem kántorizálni 14 évesen. Sokszor úgy érzem, túl hamar felnőttem.
Testvéreim közül a legtöbben az Adyban érettségiztek. Én is nagyon vártam már a pillanatot, hogy olyan nagy lehessek és bekerülhessek a líceumba. Tisztán emlékszem, hogy 9. osztályos voltam, amikor a könyvtáros Magdi néni "összeszedte " azokat a lányokat, akik szívesen énekeltek, úgy kilencen lehettünk. A könyvtárban voltak a próbák, és megoszthattuk egymással a kedvenceinket, majd összefűztük a népdalokat egy gondolat mentén, és persze föl is léptünk vele. "Hervad az a rózsa, kinek töve nincsen ..." Ezt a népdalt ott tanultam, Magdi nénitől.
Szerettem a matematikát és az irodalmat. Nagy Zoltán tanár úr igen szenvedélyesen tudott magyarázni. András Emese tanárnő óráin jól éreztem magam. Együtt gondolkodtunk. Voltak annak idején olyan hónapok, amikor "praktizáltunk", vagyis kötelezően ezt-azt fabrikáltunk a műhelyekben. S ha jól emlékszem ezekre az időszakokra, Emese tanárnő arra biztatott mindenkit, hogy készüljünk a következő találkozásunkig néhány verssel, amit az oszálytársak előtt elszavalhatunk egy 10-esért. Egymástól és egymásról... Egymástól hallottunk olyan verseket, amit ezelőtt talán nem is ismertünk. Egymásról pedig kiderültek a költemények választása és előadásmódja kapcsán olyan rejtett tulajdonságok - értékek, amelyek megnyitották az osztálytársak figyelmét, tiszteletét egymás iránt. Szerettem azokat a verses napokat. Köszönet érte!
Hosszú évekig volt egy furcsa visszatérő álmom, amely mindig ugyanarról szólt: még diák vagyok és az érettségi vár rám... az Adyban. Ilyen az, ha valamit félben hagy az ember?
Mostanság a családom és az éneklés tölti ki az életem. A fiaim felnőttek, így egyre több időt tudok magamra is fordítani. Az opera világába is belekóstolgatok. Szabadidőmben Verdi Macbeth-jével ismerkedem. Valahányszor Váradon járok, ott folytatom az életem, ahol abbahagytam, azaz 17 évesnek érzem magam. Nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. A 17 éves énem éli tovább a váradi életét.
Talán vannak mások is, aki hasonló cipőben járnak, mint én...
2022. január 23.
1. Mivel foglalkozol, mi foglalkoztat mostanában?
Szoftvert fejlesztek egy nagyvállalat kutatási részlegén, de elég kanyargós út vezetett ide. Végeztem bölcsészkart, aztán informatikát, voltam rádióbemondó meg tévés műsorvezető, szabadúszó, írtam novelláskötetet és amatőrcsillagász, asztrofotós vagyok. Az egészben a programozás a közös elem, ami azt hiszem, inkább szól rólam, az emberről, mint a gépekről. Ilyen a gondolkodásom, a világszemléletem; ahogyan mondjuk a magas, atlétikus emberek például a kosárlabda felé terelődnek, hát így terelődtem én is a szoftverek irányába.
Habár az önmagáért való utazás és turistáskodás teljesen hidegen hagy, tehát valószínűleg Nápoly nélkül fogok meghalni, jártam a sarkkörön túli Finnországban, ahol éjszaka is nappal volt, megjártam Európa tekintélyes részét, söröztem az Aranytigrisben, és barangoltam egyet a baktérítőn is túl, Namíbiában a szavannán és a sivatagban, ahová a csillagászat vitt el. De ezek inkább a kivételes ünnepnapok.
Az unalmas hétköznapok pont azok, unalmasak, s az idő is csak előrefelé telik. És akkor keresi az ember a lehetőségeket, például egy jó sakkjátszmának mindig örülök. Ha tudok, olykor csillagtúrákat vezetek, szabad szemes égboltismereti séta: meghirdetem nyilvánosan, összeverődik pár ember, kigyaloglunk a városból egy aránylag sötét dombtetőre, és megmutatom az égboltot, csillagképeket. Mesélek a kultúrtörténetükről, meg az épp aktuális tudományos vívmányokról. Ősszel például a Hattyú és a Lant határvidékéről elmesélem nem csak Zeusz pikáns üzelmeit, hanem a Kepler űrtávcső küldetését és az eredményeket, a több száz vagy ezer exobolygót is. Ha vannak kicsik, a mutatólézerrel szoktunk egy kicsit fénykardozni.
Szintén a hétköznapokhoz kötődik, hogy amikor tehetem, a távcsövemmel faggatom az égboltot, csak a fennebbivel ellentétben ez szigorúbb és legfeljebb szűk társaságban működik. Részben vásárolt, részben házilag épített vagy átalakított műszerekkel készítettem az alábbi fotókat, sokszor nagyon prózai körülmények között, de ez a fotókon nem látszik.
2. Mit jelent számodra a váradiság?
A váradiság mint olyan, nagyon keveset, annak ellenére, hogy Váradi-ként mutatkozom be. Ha az ember neve cégér is, brand is egyben, íróként, rádióbemondóként vagy kutyafüleként, akkor olyan névvel, hogy Nagy Pál, amiből csak Nagyváradon több oldalnyi volt a telefonkönyvben, és más városban ugyanez a helyzet, mert akkoriban még voltak nyomtatott telefonkönyvek, akkor valamit csinálni kell. Így lettem én Váradi Nagy Pál.
Az ember valahová születik, nekem Nagyvárad jutott, és azon túl, hogy ezzel, mint a génekkel, együtt él az ember, nekem az a város a személyes élményen túl mindössze földrajzi hely. Ebben nyilván ott van, hogy minden szempontból perifériáról származom, a város szó szerint legszélsőbb tömbházában voltam gyerek, de az is ott van, hogy később tartozni sem akartam és most sem akarok semmiféle centrumhoz, pátosszal ejtett szellemiséghez, amit a váradiság ság-ságja vonhatna maga után. A namíb félsivatagban éjszaka, fekve, a Tejúttal a szememben sokkal inkább otthon éreztem magam, mint mondjuk a váradi színházban bármikor. Számomra a velencei kettes villamos sínpályájából egy gyárudvarra vezető iparvágányban — egyik sem létezik már — több a Nagyvárad, mint mondjuk a Sas-palotában, ahol mindig is inkább turistának éreztem magam.
3. Mit kaptál az iskolától?
Jót is, rosszat is, rakással. Essünk túl hamar a rosszon, hogy aztán mesélhessem a jó dolgokat: maradjunk annyiban, hogy a tízéves találkozón meg sem fordult a fejemben, hogy részt vegyek.
A kedvenc épületeim egyike, sokat barangoltam benne diákként és sokat jártam vissza, még egyetem után is. A pincétől a padlásig, amennyire lehetett, kiismertem az épület minden zugát. Elég nagy, bonyolult és olykor meglepő épület ahhoz, hogy az ember gondolkozhasson a bejárta közben.
Ahogyan a várost, úgy az iskolát is a részleteiben éltem meg, a ság-ságos ady(s)ságból valahogy kimaradtam. Szívtam magamba, loptam a mesterségeket, ahonnan csak tudtam, egyik laborból a másikba, és nagyon jól megfértek már akkor is Villon balladái az x86-os assemblyvel egyazon asztalon. És ezért a sokszínűségért elismeréssel tartozom, mert a maga módján nem csak előkészítette, hanem túl is szárnyalta az egyetemet. Azt az egyetemet meg a ráadását, amit Kolozsváron végeztem, és hát illett volna magasan jobbnak lennie, mert ugye országelső egyetem — és nem volt magasan jobb, sem a bölcsész kar, sem az informatika. Aztán a füstölgő-szikrázó laborok mellett a szellemi műhelyek, ahová csak a kobakját viszi az ember. Ahová összeültünk, mert elsősorban ugye voltak ezek a műhelyek, mint lehetőség, hogy egyáltalán léteztek. S nagyon huncut helyek voltak ám. Adott esetben úgy adták a tudást, hogy azt évek múlva értettem csak meg: a memória, az emlék, a lexikális ismeret az lementődött helyben, de maga a megértés csak sokkal később jött hozzá. És itt kiemelem a vitakuckót, a vitakört, amit diákként még alábecsültem, mert nem egészen értettem, mi is az. Ma már talán jobban értem.
4. Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?
Igazából nagyon sok és jó, ami így visszagondolva, minimum félig meglepetés is, mert az épület más szegleteihez képest aránylag kevés időt töltöttem Cseresznye labirintusában.
Jó kis menedékhely volt a könyvtár a vérszegényebb tanárok agyzsibbasztó órái elől menekülni akarónak, mert ciki lett volna annál is többet aludnom, mint ahány órán félig vagy talán szó szerint is hibernáltam. Megjegyzem, a jobb tanáraim tudták és mondták is, hogy az ő órájukon igazából ébren vagyok. Azzal az ürüggyel, hogy tantárgyversenyre készülök, amiben volt is mindig valami igazság, többször voltam a könyvek között. Valahová bevackoltam magam, olvastam, éltem a világomat, és nem kötött belém senki, nem úgy mint a büfénél, ahol két kulcslyukba kukucskálás között rendszeresen járőrözött az aligazgatónő.
És a könyvtár részemről a Cseresznyéé, pont, és bitorlásnak éreztem, amikor valami egyenruhás apácát találtam a könyvtárban, ha így elő-előfordultam az évek során az épületben. Túlzás, hogy labirintus, mert előbb egy, majd két terem volt, és csak néhány polc elég sok vacakkal, amit háziolvasmányként forgalmaztak a diákoknak. De azért voltak ott rendes könyvek is, és azokat segített megtalálni.
Mert voltak ezek a pillanatok, amikor mondta a Cseresznye, hogy na ő most mutat valami vagányat. És lőn. Pontosan emlékszem, amikor előadta Pilinszky Életfogytiglanját és arra is, amikor a Szilágyi Domokos rádium-rögét adta tovább a kezembe.
Képek: csillagtura.ro/temp/cseresznye.zip
A könyvtáros ajánlata
"A könyvtár gyógyszeres ládika a léleknek."
A thébai könyvtár felirata