1. Life Coach és szemléletmód mentor vagyok, afféle hivatásos álmodozó és útkereső. Számomra ez az álomfoglalkozás, viszont ahhoz, hogy szépen meg tudjak élni belőle, vállalkozóvá, marketingessé, szövegíróvá, ügyfélszolgálatossá, webdesignerré - szóval egy online vállalkozói mindenessé kellett válnom. 

És hogy mi foglalkoztat? Nemcsak most, hanem régen is és mindörökké: hogy meddig tart a szabadságom és a lehetőségem határai - vannak-e ilyen határok egyáltalán. Szeretek megálmodni és megvalósítani nagy dolgokat, csak azért, hogy lássam: még ezt is lehetett. És szeretem megtapasztalni azt, hogy e folyamatos mozgásban, fejlődésben, edzésben tart. Emellett a másik kedvenc témám az igazmondás. Mennyire tudok őszinte lenni magamhoz és másokhoz? Természetesen azért, mert minél inkább, annál szabadabb leszek. Az online szemléletmód programom neve “Tényleg Élet”: ez tömören kifejezi a kutatási területemet. Nagyon szeretem a tapasztalataimat eszközökké és tanítássá transzformálni, amellyel másokat is szolgálhatok. 

2. Én mindössze öt évig éltem Nagyváradon, de az meghatározó öt év volt. Utána még hosszú évekig leginkább nagyváradinak éreztem magam, teljesen magaménak éreztem a váradi magyar közösség fontos színtereit, szimbólumait, lokálpatriotizmusát. Olyan képeket és hangulatokat őrzök és viszek mindenhová magammal, melyek semmihez sem foghatók. Ahogy lassan sétálok a Garasos hídon, és mintha elhúznék egy függönyt, a fák középen már nem takarják a központi hidat, a káprázatos épületeket, és ahogy mindez visszatükröződik az elsimult vízfelszínen… A leggyönyörűbb képek közé tartozik, ami beleégett az emlékezetembe. A város egyszerre történelmi és elképesztően modern, mint a legizgalmasabb európai városok általában. Imádom az élhető, emberléptékű arányait és a laza, élettel teli lüktetését. Budapesthez szokva mindig üdítő számomra, ahogy a váradi utca emberéből valamiféle kedélyes derű árad - szinte még olyankor is, amikor bosszankodva nyomja a dudát a forgalomban. Könnyű ismerősökbe botlani, akik megállnak, hogy váltsanak egymással néhány szót. Öröm látni, ahogy az összes kávézó reggeltől éjjelig tele van vendégekkel. A legutóbb nyáron, egy keddi napon, éjfél után jutott eszembe kiugrani egy sétára: a Ligetben sportoltak, a Körös-parton ugyanúgy lazultak az emberek, mint nappal, valaki zongorázott, a Sétáló utca tele volt emberekkel - alig hittem a szememnek. Ráadásul mindenféle korosztály kint volt, nem csak a 20 éveseké volt a világ. :) Soha nem tudom megunni.
    

3. Az adys identitás annyira valóságos valami, hogy azt még az angol férjem is felismerte, amikor velem tartott egy évolyam-találkozóra. A hatalmas, patinás, zegzugos sötét folyosókkal és tágas, fényes terekkel teli épület számomra stabilitást, biztonságot, ugyanakkor tartást és tiszteletet nyújtó második otthon volt. Nagyon klassz játszótér. 

Nyilván minden generációnak megvannak a saját kultikus szimbólumai: a miénk a DT, a Zabhegyezés, vagy akár Pufulec, a portás volt. Helyszínként az “Asztii”, vagy a “Libi” mögötti (nem túl) titkos dohányzó hely, míg az előttünk lévő generációnak mondjuk a Majomsziget. 

Az Adyhoz én egy “különleges vagyok” öntudatot társítok, (amihez persze könnyen társulhat magasabbrendűségi öntudat és arrogancia is, de ez számomra inkább mókás, mint rosszindulatú). Mintha ebben hűen őriznénk iskolánk névadójának nevét. 

Az örökös versengés mellett is összetartozást tapasztaltam meg ott, és mindkettőre fontos útravalóként tekintek. 

Bár az utolsó ott töltött évemben lezajlott egy olyan “rendszerváltás”, ami az addig rendkívül laza, modern és liberális légkört elkezdte szigorúbb keretek közé fogni, az a szabadság, együttműködés és a kedvenc tanárainktól kapott példa, kölcsönös tisztelet és bizalom nekem rengeteget jelentett kamaszkoromban, amiért örökké hálás leszek. A közös ünnepek, bulik - és hogy ezeket mi, diákok szervezhettük, ráadásul egy csak nekünk kialakított helyszínen, a DT és Zabi pincében: számomra mindent megadtak, amit a tananyag, a kötelező kerettanterv és bizonyos pedagógiai hiányosságok nem voltak képesek. 

Egyértelműen az adys múltamnak tulajdonítom a talpraesettségemet, és azt a rendíthetetlen hitemet, hogy bármi történjék is, úgyis kivágom magam valahogy. A korán megtapasztalt, mégis biztonságos keretek között gyakorolt szabadság és felelősség, valamint a rengeteg közösségi élmény a legjobb hatás volt szerintem, ami egy kamasz gyereket érhet és formálhat. A tanórák anyagából ugyan minimálisat tudtam hasznosítani a felnőtt életem során (Vekerdy híres mondata, mely szerint a “felejtésnek tanítunk”, ránk is abszolút igaz volt), de a fentebb említett, adys közegnek köszönhetően kialakult készségeknek és tapasztalatoknak maximálisan hasznát tudtam venni bárhol jártam a világban. Ha csak az osztálytársaimra vagy az évfolyamomra gondolok, azt tapasztalom, hogy ez a többiekre is jellemző. Szülőként iskolaválasztáskor talán az a bizonyos “életben való beválás” a legfontosabb szempont, amit szeretnénk az adott intézmény által biztosítottnak érezni a gyermekeink jövőjét illetően.  Ha későn érő típusként sokáig voltak is kétségeim, ma már elmondhatom, hogy az Ady az ehhez szükséges alapokat sikeresen lefektette bennem.

4. Az iskolai könyvtár már az első hetekben kiemelt fontossággal bírt számomra - nem azért, mert annyira művelt voltam, hanem mert annak akartam tűnni az aktuális kiszemeltem szemében, akinek ráadásul nagyon közel volt az osztályterme a könyvtárhoz, így kiváló alibit is biztosított, hogy gyakran járjak arra. Mondjuk úgy naponta kétszer… Szerencsére a fellángolás gyorsan elmúlt, viszont a könyvek iránti szerelem tartósnak bizonyult, és az én műveltségem is szépen elkezdett alakulni. Máig fel tudom idézni Cseresznyének, az imádott könyvtárosunknak az arcát, amikor Boris Vian után érdeklődtem, aki nem épp a kamaszoknak szánt irodalom megtestesítője - nem pont a Pekingi Őszt, de az író egy másik könyvét előkerítette nekem valahonnan. Amúgy az ő ízlésére és javaslataira is bátran támaszkodhattam, sosem kellett csalódnom. Számomra Cseresznye egyértelműen az iskola egyik leginspirálóbb és legmeghatározóbb felnőttje volt, akkoriban azon kevés felnőttek egyike, akikre őszintén felnéztem, és akiben fenntartások nélkül megbíztam. Egyszer még azt is megengedte, hogy “elbújjunk” a könyvtárban egy rettegett tanóra (tanár) elől - mennyire klassz cinkosság ez már?