Mivel foglalkozom, mi foglalkoztat mostanában?

Mióta az eszemet tudom, a képzőművészettel szerettem volna foglalkozni. A tanárkodás nem volt célom, de utamba került, kipróbáltam, s rájöttem, hogy a mindennapi kapcsolat a gyerekekkel energiával tölt fel, így már hozzám tartozik, úgy mint a papírmerítés vagy a tűzzománcozás, mert júniustól szeptemberig alkotó vagyok, szeptembertől júniusig pedig tanár…

Mint legtöbbünk, én is két nehezebb éven vagyok túl. Miután visszatértünk a valós életbe, valós tanító közegbe, valahogy  mindent újraértékeltem, újraéltem. 2020-ban egy rajzóra megtartása rutinszerűvé vált, nem éreztem benne már semmi újat. Hiába dolgoztak tehetséges diákok, már meg sem láttam a szépet… Aztán elkezdődött a másképpen tanítás, a kínlódás, a „megmutatni valahogy” nehézkes időszaka... Ami annyira kézenfekvő, egyszerű volt annakelőtte, a monitor előtt reménytelenné vált, úgyhogy a Visszatérés (remélem) feltöltött. Élőben átélni az órák hangulatát felemelő volt, jót tett nekem… elkezdtem újra örülni a feedbacknek a gyerekek részéről, megbirkózom újra azokkal a kellemes kihívásokkal, amikről már majdnem megfeledkeztem.

Váradinak lenni…

Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy vannak a vándormadarak, s azok, akik maradnak… én azok közé tartozom.

Tősgyökeres váradinak tartom magam…a volt Lukács György  utca  régi lakói voltak dédnagyszüleim,  a Körös-part suhanca nagypapám, a Nyomda-klub grafikusa anyukám, a Filharmónia szervezője apukám… ezért biciklizek otthonosan Várad utcáin, mert tudom, mindegyik zugolyhoz kicsit közöm van… az Adyhoz is... négy évig volt fontos állomásom. Csapatostól jöttünk a Mogyiba 89-ben, mert azt mondták, itt milyen jó lesz… és az volt! Sosem felejtem, amikor  osztálytársunk az elektro szakon a padokon lépkedve énekelte el a Hair híres betétdalát szünetben úgy, hogy az egész osztály a helyén ülve ritmusra tapsolt, vagy amikor ülősztrájkoltunk a folyosón. Iskolanapon műanyag zsetonon palacsintát vettünk, díszteremben pogóztunk, csoportosan lógtunk a padláson keresztül, hogy beülhessünk a főutcai cukrászdába egy pohár tejre románt magolni… Tanítani csak egy évet tanítottam ott, de visszakerültem szülőként, és így ismét egy kicsit adys lettem, már több mint öt éve.

A magyartanáromnak köszönhetem, hogy megszerettem a könyveket, mert mellette minden olyan könnyűnek tűnt… (sajnos ez addig fajult, hogy minden óra olvasással telt a pad alatt, Tolsztoj Háború és békéje, Jókaik, Kosztolányik). Az irodalomórák keltették fel az érdeklődésem a művészettörténet iránt is, mert a festmények, amiket András Emese képeslapon megmutogatott, azok számomra szinte életre keltek.

Könyvtárosdi..

Nekem a könyvtár a házidolgozatok megírását jelentette… a csendet, a nyugalmat egyféle fura, felfokozott hangulatot. Bármilyen témát kaptunk a tanórákon, legyen az történelemi, vagy világvallási, tudtam, hogy könyvtározni fogok. Tavaszi Hajnal  ilyenkor kis gondolkodás után  rengeteg, gondosan kiválogatott könyvet halmozott fel nekem egy félreeső asztalra, s hagyta, hogy zárásig olvassak, jegyzeteljek, néha megnyikordult a padló, olyankor tudtam, jön megnézni, hogy kell-e segítség…mert ilyenek ezek a könyvtárosok…türelmesek, segítőkészek…s ha nem is emlékeznek  ránk, mi  emlékszünk rájuk…

Márton Katalin