Nagyon szerencsés embernek mondhatom magam, mert nekem az életben minden álmom teljesült. Nem sorolom fel mindet, de az egyik vágyam az volt, hogy az Adyban taníthassak. Sikerült is, több, mint húsz évi máshol tanítás után. Erre mondják: mindennek eljön az ideje, csak türelmesen ki kell várni!

Miután elvégeztem az egyetemet, 1969-ben egy eldugott  hegyi faluba, Belényes után, Padis alatt, Pietroasara kerültem, mint testnevelő tanár… Gyönyörű, festői táj, de akkor még az aszfaltos út sem volt kiépítve a faluig. Reggel, amikor román szóval ébreszettek, elég furcsa volt, hirtelen nem értettem, hova pottyantam. De ezen a részen mindenki román, meg is kérdezték tőlem, hogy élnek-e még magyarok Romániában, és hogy Várad nagyobb-e, mint Belényes? Egy évet tanítottam itt, utána Körösréven egy évet, és utána tizenkilenc évet Köröstarjánban. Az 1989-es forradalom után lehetőséget kapott minden tanár, hogy a pontszámai alapján városi katedrát foglaljon el. Én harmadikként választhattam az Ady líceumot, mert megürült egy katedra, Nagyon boldog voltam, hogy végre tejesült az álmom!

Az Adyban Kolumbán István  és Puia Ilie, két volt egyetemi tanárom mellé kerültem  tanítani. Nagyon jól megértettük egymást, bár Kolumbán István, aki  5. osztályos koromtól tanított az egyetem végéig, néha tanári pozicióból viszonyult hozzám, de négyszemközt  tisztáztuk a helyzetet, és többé nem szólt semmibe bele, jobban tisztelt ezután.

Első dolgom az volt, hogy beírassam a leánycsapatot a kosárbajnokságra. Edzettünk keményen, de mivel még sose játszottak ellenféllel, nem volt bennük harci szellem, szinte udvariaskodtak az ellenféllel, ezért minden meccset elvesztettünk, utolsó lett az Ady. Következő évben már egy hellyel előrébb kerültünk: sikerült legyőznünk egy csapatot! Pár év múlva az 5-8 osztályosokkal is edzettem, így lett utánpótlás is. Hogy tanuljanak meg küzdeni, minden létező kosár- és streetballbajnokságra beírattam őket. A kicsik nagyon gyorsan fejlődtek, a nagyokkal is kiálltak játszani, így már volt két csapata is az Adynak. 1991-től 1997-ig minden évben egy hellyel feljebb kerültünk a ranglétrán, végül az Ady lánycsapata rendszeresen az első három között volt a megyében.  Az is megtörtént, hogy az Ady versenyzett az Eminescuval az  első helyért, pedig náluk sportosztály is volt, profi kosárcsapattal. Voltak évek, amikor megnyertük az első helyet a városi és megyei szakaszon, és az Ady képviselhette Bihar megyét a zónamérkőzésen Nagybányán.

Barátságos mérkőzéseket is vívtunk: 1994. és 2007. közt rendszeresen találkoztunk a debreceni Kossuth Lajos Gimnázium  fiú és leány kosárcsapataival és a focicsapattal. Évente, ősszel mi látogattuk meg őket öt csapattal (két fiú és egy lány kosárcsapat és két focicsapat), tavasszal pedig ők jöttek hozzánk. 

1997-től rendszeresen  eljártunk Szatmárnémetibe a Kölcsey Kupára, ahonnan – miután az Ady lánycsapata háromszor egymás után megnyerte a kupamérkőzést -  a kupát is elhozhattuk, pedig a szatmári Sportiskola is mindig részt vett a  bajnokságon.      

Kétszer résztvettünk a lányokkal és fiúkkal a Magyar Diákok Országos Kupáján Csíkszeredában, ahol a lányok III. helyezést értek el.

Amikor a leány kosarasaink valahol megjelentek, mindenki csodálkozott, mert nem voltak magasak, a legmagasabb 174 cm volt, a többi 160-167 cm közt, de nagyon felkészült, technikás, küzdő, jó csapatszellemű lányok voltak.              

A tehetséges diákokat igyekeztem  edzőkhoz irányítani, több adys diák volt országos szinten, sőt, Balkán bajnokságon is értek el  kitűnő eredmenyeket. Megemlíteném Halai Erikát (atlétika), Takács Istvánt és Szijjártó Leventét (kosárlabda), Lengyel Lilla Ivettet (karate).   

Tíz évig lehetett választott tantárgyként érettségizni testnevelésből is. Az adys diákok nagyon jól fel voltak készítve, de az első érettségin testnevelésből a legszigorúbb egyetemi tanárt kapta az Ady, aki mindenáron meg akart buktatni hat diákot. Próbáltam beszélni vele is, az érettségi elnökkel is, végül a sport tanfelügyelő segítségével sikerült meggyőzni, hogy engedje át a diákokat. Egyik évben volt egy kövérkés fiú is az érettségire jelentkezők között, akinek megmondtam, hozy csak akkor engedem vizsgára, ha minden órán jelen lesz és keményen dolgozik. Úgy is lett. A vizsgaanyagban akrobatika is volt. Amikor a vizsgáztató tanár meglátta, hogy ez a kövér fiú odaáll a torna matrac elé az akrobata mutatványhoz, nagyot nézett, de a mutatványával végül annyira meg volt elégedve, hogy 10-est adott neki.  Az utolsó év hozta mégis a legnagyobb sikert, amikor minden adys diák 10-est kapott testnevelésből az érettségin.

2001-ben úgy hozta a helyzet, hogy a 12.D osztály osztályfőnök nélkül maradt, s ekkor István Tibor igazgató úr engem kért fel, hogy vállaljam el őket, mert oda erős kéz kell. Nem volt könnyű, mert azelőtt nem is tanítottam őket, ők is féltek tőlem, mert nem ismertek, de hamarosan megbarátkoztunk, mert látták, hogy mindenben próbálok nekik segíteni. Például, amikor 12-ben egyszercsak kiderült, hogy érettségizniük kell matematikából, megkértem Nagy Ildikó tanárnőt, hogy foglalkozzon velük. Ő órák után is sokat dolgozott velük, végül mindenki átment, amiért ma is hálás vagyok neki. Miután átvettem az osztályt, meglepődve tapasztaltam, hogy huszonhat diákból kilenc fel van mentve tornából. Elbeszélgettem velük és kiderült, hogy nincs is komoly egészségügyi problémájuk. Meggyőztem őket a testnevelés fontosságáról, megegyeztünk, hogy nekik külön gyakorlatokat állítok össze, és, ha minden órán jelen lesznek és tornáznak, 10-essel zárom le őket. Így is lett.

A testnevelési órákon szerettem a diákokkal dolgozni. Szívvel-lélekkel végeztem a munkámat és amellett, hogy a munkatervben előírt anyagot megtanítottam nekik, vagyis a testük egészséges felépítésére figyeltem, arra is odafigyeltem, hogy az életre is felkészítsem őket. Maga a “testnevelés” szó is arra utal, hogy nevelni is kell a diákokat. Játék közben megtanulják, hogy figyelmesebbek, segítőkészek, türelmesek, elnézőek stb. legyenek, és azt is megtanulják, hogy ne csak a sikert, de a kudarcot is viseljék el és tanuljanak belőle. Megtanítottam őket arra is, hogy a győzelem sem arról szól, hogy valakit legyőzöl, hanem arról hogy magadat győzöd le, vagyis mindig nagyobb eredményt érsz el. Ez nagyon lelkesítette a fizikailag gyengébbeket is, akik mindig igyekeztek többet teljesíteni, mert tudták, hogy a jegyet a saját fejlődesük után fogják kapni. Így mindenki elégedett volt és jókedvvel jött tornaórára.

Szigorú tanár voltam, de a diákok nem féltek tőlem, akármilyen  problémájuk volt, odajöttek és megbeszélték velem. Közel álltak hozzám, de tudták, hogy az órán dolgozni kell,

Nagy elégtételt jelentett, amikor olyan visszajelzést kaptam szülőktől, hogy azok a gyerekek, akik valaha utáltak mozogni, mostmár kijárnak a közeli pályákra szaladgálni vagy kosarazni.

Annak is örülök, hogy ügyesebb diákjaim közül többen választották a testnevelés szakot vagy a gyógytornát valamelyik egyetemen, Abban is biztos vagyok, hogy a tanítványaim megértették milyen fontos az anyagi világban – a földi életben - a test egészséges fejlődésére  vigyázni és majd gyermekeiket is eszerint fogják nevelni.              

A testnevelést mindig is hivatásnak éreztem és úgy gondolom, hogy teljesítettem a feladatomat, vagyis megfelelően klészítettem fel testileg és lelkileg is diákjaimat az életre.