Dr. Boka László

irodalomtörténész, tudományos főmunkatárs, egyetemi docens

1. Mivel foglalkozol, mivel foglalkoztál, mi foglalkoztat mostanában?

Irodalommal, irodalomtörténet-írással - alapvetően. Mert amúgy elég sok minden mással is foglalkoztam, szerencsére sohasem mondhatták rólam, hogy csak egyoldalú munkám lenne, s egyetemi éveim óta az sem nagyon fordult még elő, hogy csupán egyetlen munkahelyem lett volna. Ez egyszerre jó is, motiváló is, meg olykor iszonyúan fárasztó is. Jelenleg tudományos főmunkatárs vagyok az MTA (utóbb Eötvös Loránd Kutatási Hálózat) Irodalomtudományi Intézetének Modern Magyar Irodalmi Osztályán, ahol mi írjuk, hogy úgy mondjam, több más feladatunk mellett a 20. századi magyar irodalom történetét. De nem csak főállásban kutatom az irodalom számos szegmensét, hanem oktatom is, a történeti mellett elméleti és irodalomszociológiai, no meg társművészeti tárgyakat is, hiszen eleve komparatista vagyok, összehasonlító irodalomtudományból doktoráltam. Budapesti munkáim mellett Nagyváradon is tanítok a Partiumi Keresztény Egyetemen immáron egy évtizede, docensi rangban. A munkám természetes velejárója, hogy külföldön és itthon folyamatosan előadásokat tartok, intézeti és egyetemi falakon kívül is, szakmai konferenciákon éppúgy, mint a szélesebb nagyközönség számára.

Az utóbbi évek legmeghatározóbb, igen sokrétű munkája az Országos Széchényi Könyvtárhoz kötött. 1998 és 2020 között közel 22 évig dolgoztam a legrégebbi alapítású magyar közgyűjtemény kötelékeiben, ahová igen fiatalon, még doktori hallgatóként kerültem, hogy aztán végigjárva a szamárlétrát, a leghosszabb időt, 14 esztendőt már Tudományos igazgatóként, valamint az OSZK Könyvkiadójának a vezetőjeként tevékenykedhessek. Első ott töltött éveimben, irodalmi szakreferensi munkám és egyéni kutatásaim mellett rengeteget tanultam a Könyvtárról magáról, annak fantasztikus, unikális gyűjteményeiről. Akkor még egy közel ezer főt foglalkoztató óriásintézmény volt, s eleinte nem is álmodtam, hogy én is a főbb irányai, tevékenysége, mindennapjai és arculata tevőleges alakítója lehetek. Persze a sok szakmai ismereten túl arról is sokat kellett tanulnom, hogyan, mitől lesz (vagy lehet) valaki a munkatársak által is elismert, jó vezető, hogyan emelkedhet fölül mindenféle oldalakon és szimpátiákon, hogyan vezesse nehéz anyagi körülmények közt is csapatát, őrizze méltón a rábízottakat, s hogyan érjen el komoly szakmai eredményeket a legkevésbé sem ideális feltételek mellett. Nekem szerencsére mindig is volt egy irányító, koordináló énem, ilyen habitusom. Több okból is hálás vagyok ezekért az évekért, mentoraimért pedig éppúgy hálát adok, mint munkatársaim, beosztottjaim legtöbbjéért, akiknek szintén sokat köszönhetek. Igen összetett feladatokat kellett koordinálnom, nem csupán az OSZK kutatóintézeti profiljának a megerősítése és a kutató munkatársak széles spektrumú tevékenységeinek összehangolása tartozott ide, hanem hazai és nemzetközi intézményi kapcsolatok ápolása és kiépítése, az eredmények prezentálása, s persze a kincseink időről időre történő méltó megmutatása is. Utóbbi intézményi konferenciákon, emlékezetes nagykiállításokon s rendezvénysorozatok révén, illetve díjnyertes kiadványok egész sorában is megtörtént. Ha így nézem, ez önmagában 3-4 önálló feladatkört jelentett, igazgatói, kiadóvezetői, múzeumi és rendezvényszervezői, valamint nemzetközi kapcsolati feladatcsokrot, s mindemellett persze saját magam maradék szabadidejében kutatói stallumot is. Utóbbi, mármint amikor végre saját területemen, irodalomtörténészként kutathattam, igazi szabadidőnek számított. Persze, ha az ember ott ül – képletesen – egy fantasztikus nemzeti gyűjtemény tetején, belső parancs, hogy használja, éljen is a lehetőséggel. Nem egyszer estéim és hétvégéim mentek rá, olykor szűkebb családom támogató türelmével is visszaélve, hogy végre magam számára is kutathassak, hiszen a fent említett időszakban egy ideig a főigazgató-helyettességet is elvállaltam. De úgy érzem, sok tekintetben megérte: önmagukért beszélő eredmények születtek (az említetteken túl akár restaurátori mentő-akciók szintjén is a teljes Kárpát-medencében), amelyek egy elhivatott, szakmailag felkészült csapatmunkának az eredményei. És nekem az OSZK mindig is a szívem egyik csücske marad.

Az utóbbi időszakban viszont már a kutatás lett, hogy úgy mondjam, a főcsapás, a főfoglalkozás, mindig is erre törekedtem. Némiképp több vagy más szabadidőre, nagyobb egyéni szabadságra, s mostanra ez az időszak köszöntött be, ami különösen fontos, lett lévén, hogy 3-4 kötetet is be kell fejeznem a következő 1-2 évben, különböző akadémiai ösztöndíjak és pályázatok is erre köteleznek. No meg a korábbi vezetői munkám és az oktatás mellett viszonylag kisszámú saját kötetem jelent meg az utóbbi évtizedben, ahhoz mérten legalábbis, amilyen maximalistának magamat ismerem. A szakmai megbecsültség ráadásul nem örök, azon folyamatosan dolgozni kell, tenni érte, s nem hátradőlni megelégedve: nekem az egyes elismerések, díjak és ösztöndíjak, így a József Attila-díjam is, csak egyfajta új felelősséget, újabb feladatot adott.

2020 ősze óta tartozom az Irodalomtudományi Intézet kötelékeibe, egy remek csapatba. Ha visszatekintek, tulajdonképpen mindent korán kezdtem, még 18 sem voltam, amikor Nagyváradon leérettségiztem, aztán jött a kolozsvári Babeş-Bolyai magyar-angol szakja, azt követően ugyanott a mesteri és rögtön a doktori, immáron ez ELTE kötelékeiben, amit alig 24 évesen kezdtem el. Rögtön ezt követően külföldi egyetemekre is kikerülhettem, remek szakmai tapasztalatokat szerezve, no és megtanulva, hogy semmi sincs ingyen az életben. Az első önálló kötetem még 2004-ben jelent meg, s mindjárt egy irodalomtudományi díjat nyert, ugyanekkor fejeztem be nagyjából a doktori képzésem is, de az már párhuzamosan zajlott az OSZK-s középvezetői s egyéb komolyabb megbízásaimmal. Az egyetemi oktatást pedig mindig is nagyon szerettem, felüdülést, külön színt jelentett igazgatói munkám mellett, ennek során az ember ráadásul nem pusztán ad, a fiatalabb generációktól rengeteget tanulhat is. A főbb munkahelyek „mellett” számos szakmai grémiumban és kuratóriumban is dolgoztam, illetve részben ma is dolgozom, s persze különböző folyóiratok szerkesztőbizottságaiban is. Anno az ezredfordulón a Várad folyóirat alapításánál már ott bábáskodtam, most pedig – több budapesti lap mellett – főmunkatársa vagyok az Újváradnak, amit nehéz időben indítottunk, de mára túl vagyunk az első, igen sikeres éven.

2. Mit jelent számodra a váradiság?

Rengeteget. Tulajdonképpen majdnem mindent, ami meghatározó, ahogyan mondani szokás az indulás helyszíne, évei, azok a bizonyos „elsők” tekintetében, hiszen ezek mind ide kötnek. Barátok, szerelmek, a házasságom, más kapcsolatok, s persze családom és ezer más kötelék. Szakmaiak és civilek. Több interjút készítettek velem, s majdnem mindegyik kitért erre, ezért itt nem ecsetelném hosszasabban. Mindig is nagyváradinak vallottam magam, s amikor lehetett igyekeztem is tenni a városért és annak magyar közösségéért. Felsorolni is nehéz lenne, hány különféle „projektben” igyekeztem segíteni, latba vetni tudásomat és beosztásaimat, kapcsolati tőkémet, függetlenül attól, hogy az egyetemről volt-e szó vagy az említett kulturális folyóiratról, a színházról vagy valamelyik püspökségről, egy-egy megmentendő írói hagyatékról vagy „csak” egy helyi rendezvénysorozatról, szoborállításról, konferenciákról, a helyi magyar kulturális emlékezet életben tartásáról. Ezekben nem is csak a szűkebben értett városról, hanem a tágabb régióról, tehát Biharról és Partiumról is szó volt. Természetes volt például, hogy ha az OSZK-ban a külföldi kollégák mellett Kárpát-medencei magyar kollégákkal dolgoztunk együtt egy-egy ügyön – most mindegy is, hogy irodalomtörténeti, könyvkiadási, múzeumi, könyvtári vagy színházi szakemberekről beszéljünk –, akkor a szülővárosomat és vonzáskörzetét különösen is segíteni igyekeztem. Így volt a Szigligeti színház, az Ady-múzeum vagy a nagyszalontai Arany-múzeum esetén is. Most is gyakran „hazalátogatok”. Nem csak hallgatóim okán, akiket minden évben Pesten is segítettem, nyaranta például szakmai továbbképzésekkel s sok egyéb mással, hanem több tucat városhoz köthető kulturális együttműködés révén is. Igyekszem lehetőségeimhez mérten a PKE-t is értelemszerűen képviselni, bekapcsolni az összmagyar tudományosság azon szeletébe legalábbis, amiben otthonosan mozgok, például rangos konferenciák Váradra hozatalával.

A váradiság persze – merem ezt hinni – világnézet is valamelyest, olyan, mint amilyen Márai Sándornak volt valamikor Buda, miközben meghatározó maradt számára mindvégig Kassa is. Ez a váradiság számomra nyitottság, tolerancia, haladó szellem, értékelvűség. És persze ilyenformán egy origó és útravaló is, amire méltán hivatkozhatok Budán is.

3. Mit kaptál az iskolától?

Nagyon sok mindent. Nyilván a konkrét tudáson, tanultakon túlira gondolok most elsődlegesen. Egy olyan időszakban jártam oda, ami többes szempontból átmeneti volt, de végtelenül izgalmas is. 1988 őszétől 1992 júniusáig voltam gimnazista, még az 5. számú ipari Líceumba nyertem felvételt, szörnyű Ceauşescu-időkben, s már a közösen kiharcolt Adyban érettségiztem. Azért mondom, hogy közösen kiharcolt, mert 1990 tavaszán mi diákok is (én alig 16 évesen) már néma tüntetésben, sztrájkolva kértük, követeltük a tanárainkkal együtt, hogy a schola kapja vissza régi önállóságát. Anno aktívan részt vettem az Ady „logójának” a versenypályázatában, s a frissen megalakult Diáktanács munkájában is, meg minden remek mókában, ami e komoly időken is felszabadító erejűnek bizonyult. Ebbe a tanár-diák focimeccsek éppúgy beletartoztak, mint különböző kirándulások vagy emlékezetes Adys bulik, s persze az is, hogy mi diákok önmagunknak szervezhettük 1990 után a tízórai beszerzését. Emlékszem, milyen lelkesen mentünk ládákkal és kosarakkal a Szent László térre vagy másfelé cukros-kiflikért és egyéb pékáruért, s azt hogyan árultuk a sötétfolyosó végi kis ficakban. És ez egyáltalán nem rendszeresített lógást jelentett, mintsem a felelősségtudat megtapasztalását. Tanáraink ezt remekül felismerték. Persze nem tudom, mi lett volna, ha az iskola nem nyeri vissza autonómiáját. Korábban, az 1989 előtti hónapokban rám szóltak biza, hogy nem vagyok KISZ-tag (augusztusi születésű lévén középiskolában még nem avathattak), s azért is egy ízben, hogy magyarul nevetgéltünk a folyosón. Az első év egyáltalán nem volt tehát felhőtlen. De a rendszerváltás utáni tanéveket már egészen másként éltük meg. Emlékszem például, hogy páran már akkor részt vállaltunk a meginduló Kelet-Nyugat nevű folyóirat árusításában is. Én magam is rikkancskodtam egy ideig a főutcán. Egy teljesen új világ szakadt akkor ránk, minden szempontból, ami egybeesett a mi első felnőttes útkereséseinkkel, illetve majd az érettségire való felkészülésünk időszakával, s a nehézségek ellenére is minden napja kaland volt.

Konkrétan a gimnáziumi évek alatt kezdtem el komolyabban irodalommal is foglalkozni, első osztályfőnököm, Páll Jenő unszolására. Akkoriban irodalmi olimpiákon is részt vettem, szép eredményekkel. De legalább ennyire vonzódtam más tantárgyakhoz is, nem csak a humán tárgyak felé. Sokan mindmáig rácsodálkoznak, amikor szóba kerül, de én végül matematika-fizika osztályban érettségiztem, onnét jelentkeztem a kolozsvári bölcsészkarra. Mondani szoktam viccesen, hogy kalandvágyból, meg persze, hogy mi amolyan „multilateral dezvoltat”-gyerekek voltunk, de persze a viccet félretéve: nem csak ez számított. Mindig is jobban vonzott a reáliáknál az irodalom és a művészvilág, az angolt pedig már ötödikes korom óta tanultam, egy ideig a grafika-szak és a színházi rendezői is felmerült bennem, de csak az utolsó félévben döntöttem el végképp, hogy mit is választok, hová próbálok bejutni. Talán innen is ered, hogy némiképp gyakorlatiasabban látom a dolgokat a bölcsész világ javánál, amellett is, hogy ez alkati kérdés is természetesen. Nagy Zoltán remek matematikatanárunk volt, sajnáltam, hogy az utolsó években – tehát már az Adys időkben – ő nem tanított. Egy évvel a forradalom után viszont még abszolút az a korábbi elv maradt hangsúlyos az iskolán belül, hogy a legjobb átlaggal felvételizők matematika-fizika osztályba kerülnek, után jön csak a többi. Nekünk még – utolsókként – ugyanis a 10. osztály végén is vizsgáznunk kellett. Olyan opció pedig, hogy magyar-matek nyilván nem volt…

A kusza időszak azt is jelentette, hogy 4 gimnáziumi év alatt végül 3 osztályfőnököm volt, a második, Pikó János fizikatanár ugyanis tragikus hirtelenséggel elhunyt. Azt hiszem, az érettségire készülő osztály akkor lett igazából nagykorú. Őt követően Popa Ana végtelen szeretettel fordult felénk, amibe az is belejátszott, hogy egy ismét színmagyarrá lett iskolában mi egy romántanárnőt választottunk az utolsó hónapokra osztályfőnökünknek. Mindenesetre példaértékű, úgy látom utólag, hogy ekkor mi választhattunk, és ezt senki sem vétózta meg az akkor vezetőségből, tanári karból, akiktől nagyon sokat kaptunk emberileg is. Mindegy, hogy az illető torna-, kémia-, vagy geológia tanár volt. Felelősséget is ekkor tanulhattam, csapatszellemet, közös kiállást, segítő szellemet és empátiát is, ha kellett. Amiben nekem is volt részem. Amikor anyagilag nagyon nehéz helyzetben voltunk otthon, hiszen édesapám korán elhunyt, az iskola lehetőségeihez mérten segített, például Makai tanárnő németországi kapcsolatai és segélycsomagjai révén. Jelképes, mondhatnám, mégis sokat jelentő gesztusok ezek.

Nem bántam meg különben, hogy az utolsó két gimnáziumi évem matek-fizika osztályban telt. Igazi ösztönző erőnek bizonyult remek koponyák közt tanulni, akkor is, ha a heti 7 fizikaórát szó szerint végigszenvedtem s alig vártam a magyart, de ami még fontosabb, hogy mi B-sek erős osztályközösséggé lettünk. Ezekben az években tapasztaltam meg első ízben, hogy jobb, ha igazi versenyhelyzetben méreted meg magad, s te egyike vagy csak a közepesen jóknak, mintsem hogy egy gyöngébb csapatban te legyél a kiskirály. Szép az is, de a saját fejlődésed, a saját utad szempontjából kihívás az előbbiben van, ami óhatatlanul kell ahhoz, hogy kész legyél mindig önmagad fejleszteni, tekints határaidon túl is, merj nagyokat álmodni, s ha kell, revideálni is egyes korábbi nézeted. Mindez persze akkoriban még nem fogalmazódott meg ilyen tisztán bennem, a kellő kritikai érzék leginkább majd a bölcsészkaron érett meghatározóvá, de fontos útravalónak bizonyult.

4. Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?

Menedék volt. Sokáig nem éreztem annak, hiszen volt, amikor valamilyen büntetésből ültettek be minket társaimmal még oda (eleven fiúk voltunk), de volt, amikor már jutalomképp, egy-egy olimpiára vagy később, az iskola nevében egy városi „nyilvános szereplésre” felkészülni, általában persze a tanórák alatt. S voltak kezdeti, ma már megmosolyogtató szívügyek is, amik miatt szívesen idézem fel ezt a teret.

A legerősebb emléket persze az egész hely hangulata, miliője adja. Azt hiszem ott kerültem végképp a könyvtár mint olyan bűvkörébe, váltam a könyvek univerzumának a szerelemesévé, a polcokon sorakozó kötetek levethetetlen szagának, delejének a rabjává. Mindez akkoriban kincseknek is tekintett ritkaságokat, a magyar művelődéstörténet sokáig elzárt darabjait is jelentette, mindig segítőkész kalauzokkal, könyvtáros kollégákkal. Akkor még nyilván nem gondoltam, hogy a teljes magyar nyelvterület vezető könyvtárának, a nemzetinek lehetek alig bő évtized múltán egyik vezetője, vagyis valóban kiérdemlem, hogy kollégáknak nevezhessem őket.

Vissza-visszatérteimkor az iskolafalakon belül a könyvtár is olyan kultikus térnek tetszik, mint a főigazgatói folyosó, ahová számtalanszor invitáltak már véndiákként is. Mára pedig azt is megértem, hogy egykori alma materemben bizonyos írásaimat érettségi tételnek választották. Kellhet-e ennél több?