Kovácsné Magyari Hajnalka

Andragógus vagyok és társadalomtörténész, ezen belül is nőtörténettel foglalkozom. Magyarország első szépségtörténészének mondhatom magam, és büszkeséggel tölt el, hogy a szépségápolás történetét sikerült beintegrálnom a társadalomtörténetbe. S bár az elején csodabogárnak tartottak, a későbbiekben olyan elismert történészek álltak mellém, mint Valuch Tibor, Rainer M. János és Romsics Ignácz, egy igazi élő legenda.

Felnőttként kezdtem a továbbtanulást, óvodás kislányom szavai indítottak el a felsőoktatás lépcsőin, melyek egészen a doktori fokozatig vittek el. Ezek a bölcs ovis szavak a következők voltak: „Apili okos, anyuci jól tud főzni.” J Persze azóta már a férjem is jól forgatja a fakanalat…

Mindennapjaimban tudományos és ismeretterjesztő publikációkat írok, előadásokat tartok divat- és szépségtörténet témában, folyamatos egyeztetésben vagyok a kiadómmal a Trendi nő a szocializmusban című könyvemmel kapcsolatban, és nem utolsó sorban saját kozmetikámat, a Dr. Beautyt vezetem, és igyekszem ezen a téren is állandó jelleggel fejleszteni magam.

Mit jelent számomra a váradiság?

Meghatározza az életem. Akárhány éves leszek, akárhol fogok élni, mindig váradi lány maradok.

Férjemmel nagy világutazók vagyunk, és számos alkalommal azt vettem észre, hogy összehasonlítom a helyet, ahol éppen vagyunk Váraddal. Ha egy hídon átsétáltunk, ha templomot látogattunk, ha egy-egy főtéren kávéztunk, nagyon sokáig mindenről Várad jutott eszembe. Ha pedig egy váradival futok össze valahol a nagyvilágban, legyen az utazás, vagy irodalmi séta, pillanatok alatt előkerülnek a közös ismerősök, és az Ady, vagy a „Mogyi”, ahogy a néhány évvel idősebb generáció nevezi.

Mit kaptam az iskolától?

Élményt, barátokat, szerelmeket.

Az általános iskola után eredetileg az óvónőképzőbe jelentkeztem, ahol emlékeim szerint vonal alatt a második vagy harmadik lettem. Ezért automatikusan az Adyba (akkor még Liceul Industrial Nr. 5-be) irányítottak át mechanika szakra. Mivel terveimben az állt, hogy átmegyek a LFI-be (ma Mihai Eminescu Gimnázium), ahova az oviskori legjobb barátnőm, Nagy Jutka járt, nagyon lazán vettem az első napokat/heteket, és talán ennek a lazaságnak köszönhetően gyorsan összebarátkoztam mindenkivel. Így amikor „Suta elvtárs” visszadobta a kérelmemet azzal az indokkal, hogy „Ki hallott már olyan hülyéről, aki a Mogyiból a LFI-be akar menni?!”, már nem is bántam, hogy itt ragadtam.

Már első nap összebarátkoztam a hátam mögött ülő barna hajú lánnyal, Szűcs Ildivel, aki azóta is (immáron 33 éve) a legjobb barátnőm. Ő az egyik legnagyobb kincs, akit az Adynak köszönhetek.

Amikor kilencedikesként Jakabffy Zsolt elvitt a Kortárs Színpad ’71-hez, egy új világ nyílt meg előttem. És bár kiderült, hogy a színészkedéshez nincs, de a szavaláshoz van adottságom,  azért ettől kezdve szavalóversenyekre jártam, és egy ilyen szavalóversenyen ismertem meg tinédzserkori nagy szerelmemet, Lélek Sándor Tibort, akinek a telefonszámomat jóval később, szintén az Adyban, annak is a XI.E osztályában adtam meg a németkönyvem egyik lapszélére írva.

Az Adynak köszönhetem azt is, hogy 1990-ben „IKÉ-s” (Ifjúsági Keresztény Egyesület) lettem, hiszen akkoriban András Emese férje, Kelemen Pista (bácsi) volt az Olaszi templom lelkésze, és ő vezette az IKÉ-t is. Modern, nonkorformista lányként idegenkedve mentem el először egy ilyen bibliaórára, azt hittem ciki és unalmas lesz. De az a modern szellemiség és elfogadó légkör, amit ott tapasztaltam, végül ott marasztalt, és Kalló Edit barátnőmmel hétről-hétre ellátogattunk ezekre az alkalmakra.

Az első két évet mechanika szakon végeztem - még a régi rendszerben. Minden nap lázadtam az egyenruha ellen. Jóval rövidebb volt a ruhám hossza, mint az előírt standard, alá pedig a kötelező kék ing helyett apukám fehér nyomott mintás ingét vettem fel és feltűrtem az ujját. Fekete harisnyát vettem alá, amit mi festettünk be otthon, ezért igazából szürke volt, a „kordelucát” pedig szerintem senki nem tette fel az osztályban. Persze nálunk volt, mert ha ellenőrzés volt, kellett. Mindezek mellett kiegészítőként egy átlyukasztott 25 banis lógott a nyakamban. Hogy miért, már nem emlékeszem, de tudom, hogy „vagány” volt…

A rendszerváltás után eltűnt az egyenruha, jött helyette a szakadt farmer, kockás ing, bakancs. Bár egyenruha nem volt, de az uniszex öltözködés miatt mindenki ugyanúgy nézett ki. Ezért bár az elvekkel és adys érzéssel azonosultam, az uniformizálás alól továbbra is kibújtam.  

Kedvenc tantárgyam a magyar és a világirodalom volt, amit András Emese különleges módszerei tettek emlékezetessé. Emlékszem Adynál tartottunk és Harc a Nagyúrral-t vettük. Amikor vége lett az órának, Emese azt a házi feladatot adta, hogy következő órára írjunk egy esszét „Ezért szeretem Adyt” vagy „Ezért nem szeretem Adyt” címmel, versekkel, idézetekkel alátámasztva, megindokolva. Tóth Tündével elhatároztuk, hogy olyan ütős negatív kritikát írunk erről a „tehetségtelen Adyról”, hogy csak na… Bementünk a könyvtárba, kivettük a két kötetes Ady összest, és egész nap csak azt olvastuk. Két nap múlva besunnyogtunk a suliba, és igyekeztünk nem beszélni egymással. Mert - mint kiderült - megismerve Ady költészetét, mindketten az „Ezért szeretem Adyt” verziót írtuk meg. András Emese sajátos tanítási technikáját azóta is elmesélem mindenkinek, hiszen ez rá az élő példa, hogy nem beleverni kell a fejükbe a tudást a gyerekeknek, hanem motivációt adni nekik a bizonyításra.

De sosem felejtem el Kálmán bácsi (Széles Kálmán) rajztanárunkat sem, aki egyszer megjegyezte, hogy „Kismagyari, maga nagyon rühelli a műszaki rajzot”, majd ezután lehetőséget adott nekem arra, hogy műszaki rajz helyett iskolai plakátot rajzoljak.

Milyen élmények kötődnek a könyvtárhoz?

Bár manapság fél életemet a könyvtárban töltöm, bevallom, az Adyban talán kétszer voltam könyvtárban. Egyszer egy angol-magyar szótárt vettem ki, egyszer pedig a két kötetes Ady összes verseit. Akkor volt az az ominózus házi feladat, amiről fentebb írtam, és ami meghatározta az Ady iránti rajongásomat.