A 250. évforduló előkészületei adták az alkalmat, hogy visszagondoljak tanári múltamra. Az emlékezésben egy sárguló újságcikk segített: az Előre országos napilap 1957-ben megjelent féloldalas újságcikke, aláírója Horváth Júlia: Friss levegő a régi falak között. A bevezetőben a város – Nagyvárad - nagyszabású építkezéseiről, változásokról ír, eljut az Alma Materig, ami a színház hátánál áll:

„Ez a szürke falú, öreg Alma mater itt áll változatlanul a színház hátánál s nagy ablakai mögött, amelyek most is olyan komoran tekintenek le a nyüzsgő, zajos utcai forgalomra, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, szinte látni véled egykori tanáraid, s főként igazgatónőd kérlelhetetlen  szigorú arcát...Ám, mint ez pár perc múlva kiderül, csak látszat: komoran, változatlanul áll a régi helyén a régi épület, de mondhatni gyökereiben megváltozott a régi iskola belső képe, élete, hangulata. A hosszú folyosókra, ahol valamikor csak lábujjhegyen, általános templomi csendben, apácák felügyelete alatt járkálhattak a növendékek, most zsibongó, vidám gyereksereg tódul ki az osztályokból a szünetre hívó csengő szavára. Fiúk, lányok – vegyes iskola lett a hajndani zárda!

A tanári szoba lakóinak javarésze fiatal, pár éves tanár, az igazgatói szoba egyik íróasztala mellől réglátott ismerős arc fordul felém. Az örökké vidám, mindig közkedvelt, csinos fiatal lány, akit még tanítóképzős korából ismerek, egy pillanatra megfeledkezik arról, hogy már nem szeleburdi kisdiák, hanem Szilágyi Erzsébet igazgatóhelyettes az egyik legnagyobb váradi iskolában, s olyan viharosan pattan fel az üdvözlésemre, mintha tegnap még együtt ültünk volna az iskola padjaiban. Átesve a viszontlátás első örömén komolyra fordítjuk a szót és diákkori emlékek, mostani életünk, munkánk a téma.

Szilágyi Erzsébet, miután elvégezte a Geológia-Földrajz szakot a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen három évvel ezelőtt, az államvizsga után, amit érdemdiplomával (Vörös) végzett, ide került tanárnak régi iskolájába. Szorgalmas, jótanuló hírében állt mindig, ehhez a jótulajdonságához járul az a felelősségérzet, komolyság és lelkiismeretesség, amellyel elindult a tanári pályán. Így érdemelte ki azt a megtiszteltetést, hogy kinevezzék egykori tanárai felettesének is - igazgatóhelyettesnek – és még csak huszonkét éves.

Az alig megkezdett beszélgetést minduntalan félbe kell szakítanunk, mert állandóan nyílik-csukódik az ajtó. Mikor végre magunkra maradunk, hozzám fordul.  - Mosolyognom kell, ha azokra a volt osztálytársakra gondolok, akik hallani sem akartak a tanári pályáról, mert az «nagyon unalmas», főleg egyhangú, egyoldalú. Hát a valóságban körülbelül így fest az egyoldalúság. Jómagam is csak most kezdek rájönni, hogy milyen érdekes, izgalmas pályát választottam. Lám csak, nem is olyan öreg, nem is olyan változatlanul komor ez az iskola, amilyennek kívülről hinné az ember.”

Azzal kezdem, ami számomra érzelmileg a legfontosabb: ebben az iskolában kezdtem a középiskolát és itt fejeztem be nyugdíjazásomkor tanári munkámat. Geológia-Földrajz szakot végeztem és nagy ambícióval kezdtem építeni pályámat. A világ megváltozott, s vele az iskola is, ahogy mondták: „elavult lomként sutba került a régi”. Az 1948-as tanügyi reform megváltoztatta az iskolák szellemét és szerkezetét. A már említett újságcikk juttatta eszembe, hogy mennyi mindennel kellett akkor a tanítás mellett foglalkoznunk: pionír (úttörő) és IMSZ szerevezetek munkájáért feleltem, brigádokat kellett szerveznem, amelyek  a város parkjait ápolták, facsemetéket ültettünk, a nyári vakációban pedig részt vettünk a kukorica betakarításában. Baráti kapcsolatokat ápoltunk más iskolákkal, pl. a kolozsvári Brassai Sámuellel is, ahol az egyik egyetemi kollégám, Kovács Béla volt az igazgatóhelyettes, de román iskolával, a körösparti román egykori fiúlíceummal, ahol akkor Blajovici Traian volt az igazgató. Közös, baráti programokat szerveztünk, pl. táncestélyt, találkozókat vagy az Egyesülés Centenáriumának alkalmából közös műsort.1954-től a Dolgozók iskolája is itt működött, nagylétszámú párhuzamos osztályokkal (volt 50-es is), volt úgy, hogy a munkabeosztásuk függvényében a tanítás is váltásban zajlott. Sanyi bácsi, Péter Sándor történelem szakos tanár volt a lelke a teljes esti tagozatnak.

Az 1956-os események nem kerülték el a 3-as számú középiskolát sem. Kirakatpereket rendeztek, súlyos vádakkal illették a diákokat, tanárokat egyaránt, és megkezdődött a tanárok elbocsátása, áthelyezése, kinevezése vidékre. Az áthelyezés politikája miatt az 1960-as tanévet a 2-es Líceumban és - órakiegészítésként - az akkor még épülőfélben levő 5-ös Líceumban kezdtem. Egy félév elteltével sikerült összeszedni egy katedrát földrajz a magyar és a román tagozaton, szépírás és rajz. És osztáyfőnökség a VI.C osztályban.1960-tól 1971-ig a 2-es számú vegyes Líceum tanára lettem. Pályámat újra kellett építenem, de szerencsére egy nagyszerű tantestületben, ahol a magyar tagozat aligazgatói székében a régivágású, művelt, latinszakos tanár, Kály Adalbert ült, aki a főigazgató, Copil Maria feladatkörét is ellátta, mert ő a Nagy Nemzetgyűlés Képviselőjeként nagyobb dolgokban volt érdekelt. Copilné különben józan gondolkodású, jóindulatú és az együttélés igazi normáit gyakorló becsületes ember volt.

Már tanárkodásom kezdetén fő célkitűzésem volt megismerni és megismertetni a szülőföldet, a világot. Vörösváry Béla, a tudós tanár-biológus lelkes országjáró volt, és én boldogan társultam hozzá. Olyannyira, hogy még külföldi utakra is együtt mentem Béla bával, a jó székely-magyar emberrel. Egyik vakációmat egy remek hajókirándulás koronázta meg. A Transilvania-Motonava tengerjáró hajóval Constanta- Motonova-Soci útvonalon a Krím félsziget- Kercs-Jalta – az 1945-ös Békekonferencia színhelye, aztán Odessza, a Kaukázus déli Fekete-tengerre néző partvonala – Szocsi, Szuhumi – orosz meditterán üdülőhelyek.

Nem gondoltam volna, hogy most 2022-ben a Krím-Jalta-Odessza újra világtörténelmi események színhelye lesz, és 2022 márciusában az orosz-ukrán háburú miatt ezrével menekülnek az emberek, ki merre lát.

Világjáró kalandjaimból sokat nyertek a tanítványaim is. Elvittem a diákokat egy képzeletbeli útra, az 1960-as római olimpiára, ahova volt szerencsém ténylegesen eljutni. A sporteseményekre kapott belépőjegyeket megőriztem, és az óra elején kiosztottam, hogy még eredetibb legyen az élmény. A sportjátékok megtekintését kiegészítettem egy Dél-Olasz kirándulással: Nápoly, Vezúv, Capri, Sorrento-pápai székhely. Máskor meg a  Bulgáriáról szóló leckéből feleltetésnél a tizes mellé járt egy csepp rózsaolaj a kezükre, amit a kazanliki üzemből hoztam, ahol  piros rózsasziromból készítik az arany árával egyenrangú illatszert. A kirándulások, a szabadban tartott földrajzórák – a Körös parton, a Gombánál, Félixüfürdőn voltak a legkedvesebbek.

'71-ben átszervezések voltak, létrehozták a „Mogyit”, a város egyetlen magyar tannyelvű iskoláját. Emellett az épület modernizálása, a központi fűtés bevezetése Hunyadi Ignác főintendáns örömére, mert nem pukkantak a kályhák és elmaradt a kéményseprés is. A 80-as években újra nagy tanügyi átszervezések folytak: a 2-es számú líceumot egyesítették a 3-as számúval, új neve lett a volt Orsolyának: 5-ös számű Ipari Líceum. Így indul 17 párhuzamos IX. osztállyal az év A-tól O-ig, reál, humán, ipari osztályok: bányászati, fémipari, faipari, textilipari osztályok magyar és román nyelven. A túlterhelt tananyag következtében csak gyenge és közepes eredmények születtek, de az évek folyamán sok tehetséges és szorgalmas fiatalból sikeres felnőtt lett. Én igazgattam az esti tagozatot és az internátust. Vegyes iskola volt ekkor, az internátus is nagyon vegyes. A bentlakás életébe igyekeztem a hagyományokból átvenni a legfontosabbakat: otthonteremtés, nevelés, rendszeres napi program, fegyelem, rendszeretet. Tanulás, kultúrélet, mozi- és színházlátogatás, ifjúsági rendezvények, ünnepségek, szórakozás megszervezése hétvégére, ünnepekre. A villanytűzhelyek felszerelése, az étkezde bútorzata, ágyak, szekrények, tantermek felújítása, ezekhez mind jó szervezőmunka szükségeltetett. Nagy segítségemre volt a szülőbizottság, akik önzetlenül bejártak vidékről is. Az internátusi életet öröm és vidámság hatotta át a nevelőnőknek köszönhetően: Ungureanu Gizi, Máté Zsófia, Pazurik Piroska és Gyöngyi néni.

A tantestület is felduzzadt. Az erősödő nacionalista politika nyomán román nyelven folyt minden iskolai rendezvény. A történelem és földrajz mellett a szaktantárgyakat is románul tanították, a magyar osztályok száma csökkent, jó néhány tanár pályaelhagyó lett. „Olyan nagy tanáregyéniségek tanítottak itt az én időmben, mint: Márton Péter Jenő érdemes tanár, aki a földrajzórát rendszeresen egy verssel kezdte. Tuduka Oszkár magyartanár az első órán így szólt hozzánk: „Ti vagytok az első fecskék, akik elviszitek a műveltséget a gyárakba, üzemekbe.” Élményszámba mentek Fodor Ferenc történész tudós tanár órái, tágították látókörünket, gyarapították műveltségünket, figyeltek képességeinkre. Nagy tisztelettel gondolok vissza volt tanáraimra.” –olvashattuk V. Szilágyi István volt diákunk tollából, aki újságíró lett.

Amint az iskola által kiadott emlékkönyvekben is szerepel: Dr. Nagy Károly - egyetemi tanár Izraelben Ocskay Mária biológiatanárnőnek köszöni meg, hogy elindította ezen a pályán. Balogh Zoltán grafikusról Svájcban utcát neveztek el. Szilágyi Károly európai operaszínpadokon énekelt és legmagasabb elismerésekben részesült, Aniszi Kálmán Budapesten a filozófia doktoraként számtalan könyvet írt, Tóth István váradi tanár, költő, Lipcsei Márta tanár, író, költő,  a 61-ben végzett XI.B osztály tanulója, Ritli László főorvos, volt egészségügyi miniszter, Dukrét Géza földrajz-biológia tanár, helytörténész, Péter I. Zoltán kultúrtörténeti közíró.

 Olyan tanítványokkal büszkélkedhetek, mint Dr. Bartos-Elekes Zsombor kartográfus, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem végzettje, ma a Sapientia és a Babeș-Bolyai tanára és dr. Nagy Egon, akiknek jelentős része volt a Babeș-Bolyai Egyetemen a magyar nyelvű földrajz-biológia kar visszaállításában, Oláh István hidrogeológus, a termálvizek nemzetközi hírű specialistája, Bereczki János geológus-kutató, Almási László, aki a Közel-Keleten kőolajkitermelésen dolgozott, Jankó-Szép István hidrológus, a Babes-Bolyai előadója szintén földrajz szakon végzett, Ferenczy Édua Új-Zéland-i útjáról hazatérve tartott nekem egy képes beszámolót és hozott nekem egy csokornyi ottani növényt emlékezve a földrajzóráinkra.

Félévszázados tanárságom alatt, amit  nem mesterségként gyakoroltam, hanem hivatásként, állandóan  tovább képeztem magam. Szakterületem és tudományos érdeklődésem valamint a Bolyai Társaság és a Nemzetközi Bányászati és Földtani Társaság tagsága révén folyamatosan részt vettem a rendezvényeken. Megtisztelő számomra, hogy most is kaptam kaptam egy meghívást a kézdivásárhelyi bányászati és földtani konferenciára 2022 május 12-15.-re. Sokat publikáltam is: a Natura és a Terra című folyóiratokban jelentek meg cikkeim, a bukaresti Tankönyvkiadó külső munkatársa is voltam. Részt vettem az iskolatörténeti kiadványok megszerkesztésében: Emlékkönyv 1993;  225 év az Orsolyazárdától az Ady Endre Líceumig 1997.

Az Ady Líceumból mentem nyugdíjba 1992-ben, de a korhatáron túl tovább dolgoztam óraadóként a Pedagógiai Líceumban, majd 1998-tól a Partiumi Egyetem Tanítóképző szakán, ahol környezetföldrajzot és módszertant tanítottam. Szakdolgozat irányító voltam 2004-ig.

Nyugdíjasként a diákság helyett a nagyközönségnek adtam át a természet szeretetét és ezzel kapcsolatos ismereteimet. Utazásaimról az EKE’91 majd a Polgári Esték szervezésében előadásaimmal képzeletbeli utazásokra vittem el a hallgatóságot: Európa, Amerika, Közel-Kelet, Marokkó, Nyugat-Szahara Oázisai, Kanári-szigetek és 2019-ben az Azori szigetek úticéllal. Előadásaimon ott voltak szép számban volt diákjaim, akik megtiszteltek jelenlétükkel és a találkozás örömével. Ezt a sorozatot sajnos megszakította a Covid. 

Az iskola a magyar kultúra biztosítéka. A bennem élő iskolaképtől elválaszthatatlan volt a helytállás és itthonmaradás. A tudást a legjobban továbbadni, tiszta erkölcsű, igaz embert nevelni. Tanúja és részese voltam harcunknak a megmaradásért. Szívós küzdelem árán, de az Ady Líceum megmaradt a művelt emberek bástyája lenni.

Örvendek és boldog vagyok, hogy állandó, tartalmas, hasznos munkával éltem éveimet, százával lettek barátaim a volt tanítványaim, munkatársaim közül. Most mi marad: megírom az Útinaplókat, csak legyen rá időm, közel a kilencvenhez!

 Összefoglalva drága jó apám Emlékirat 2010-ben kiadott könyvének előszavában megfogalmazott sorait idézem: „Erős akarat, Istenbe vetett hit és önzés nélküli baráti szeretet”- ez volt a mottóm.

Starkné Szilágyi Erzsébet, Nagyvárad, 2022. márciusa