Mivel foglalkozol? 1990 és 1994 között voltam középiskolás az Adyban. Érettségi után az ELTE-n tanultam tovább, térképész szakon, végül doktori oklevelet is ott szereztem. Budapestről hazajöttem: 2000 óta a kolozsvári BBTE Földrajz Karának oktatója vagyok, jelenleg egyetemi docens. Térképészetet, helynévtant tanítok, a diákjaimnak terepgyakorlatokat szervezek. Hála a békés múlt évtizednek, elvittem őket más kontinensekre is; kutatásaim eredményeit pedig Brazíliától Japánig több helyen bemutathattam. Leginkább Erdély régi térképeivel foglalkozom, azok digitális elemzésének, közzétételének módszereit kutatom; a több ezer régi térképet őrző Cholnoky térképtárat vezetem. Erdély helyneveit is vizsgálom (pl. miként változtatta a hatalom az utcaneveket, vagy a településneveket az utóbbi két évszázadban). Szerkesztek-rajzolok térképeket is: tankönyvek mellékleteitől turistatérképeken át történelmi falitérképekig. Nős vagyok, négy fiú édesapja.
Mit jelent számodra a váradiság? A Budapest–Székelyföld-tengely mentén több városban is laktam; már negyedszázada nem élek Váradon, ritkán járok haza. Ezek ellenére mégis váradinak tartom magam, így mutatkozom be bárhol, ez nem is fog változni, ez a meghatározó belső mag. Rövid otthonléteim alatt elnézem a megváltozott várost, a jelent itt-ott turistalátványosságként élem meg, néha örülve, néha bosszankodva. A felszín egyre idegenebb, már nekem is, nemcsak ott élő szüleimnek. A díszlettől elvonatkoztatva látom az emlékeimből forgatott filmet. A századfordulón a fővároshoz hasonló, leghaladóbb szellemű alföldi, tiszántúli város a határ mellé szorulva elveszítette központi szerepét, peremre került, lendülete alábbhagyott, de új szerepet igyekszik felvenni, hogy nyugati kapuja legyen egy olyan területnek, Erdélynek, amelyhez addig nem is tartozott. Így váradi identitásomban egy nyugatiasabb – vagy akár Ady kapcsán: nyugatosabb – szelet keveredik az erdélyiséggel.
Mit kaptál az iskolától? A családon túl a középiskolás (és az egyetemi) évek mintái meghatározóak bárki formálódásában: gyerekkor és felnőttkor közötti komp-korszak. A kilencvenes évek eleje szintén komp-korszak volt, a forradalommal a másik parttól már ellöktük magunkat, de erre a partra még nem kötöttünk ki. A mainál kötetlenebb, szabadúszóbb világ, ami összhangban volt a középiskolás szabadság-igényekkel. Az a suli a hazai magyar iskolák közül az egyik legjobb volt: a tanári kar és a diákság színvonala, illetve felszereltsége miatt (lásd a Fizikum házi készítésű, egyetemi szintű kísérleteit, nemzetközi versenyeit). Nagyon fontos ember-élmény volt az akkori igazgató, amúgy fizikatanárom, Jankó-Szép Sándor: széleskörű műveltségét igyekezett megosztani, a fizikán kívül szóba hozta a kultúra számos területét a történelemtől a filmművészetig; mély humánuma, finom humora folyton előbukkant. A matematika-informatika osztályba jártam, István Tibor matematikatanár volt az osztályfőnökünk, a tárgyat nagy hatásfokkal adta át (nemcsak az egyetemre jutottunk be gond nélkül, de utána az ELTE-s matek tanszékek elvárásait is könnyűszerrel teljesítettem), mégis szigora észrevétlen volt, órái élvezetesek voltak, igazi előadások, szinte színházi értelemben; osztályfőnökként emberi tartásra tanított. Stark Erzsébet tartalmas földrajzórái a kedvenc szaktermemben tele voltak látvánnyal, élménnyel; utólag tudtam meg, hogy évfolyamelső volt diákkorában, egy olyan erős mezőnyben, hogy évfolyamtársaiból többen ismertekké váltak. Fodor Ferenc precíz történelem-előadásai a felsőoktatásban is megállták volna a helyüket; ezt nemrég akadémikus szaktársa is megerősítette nekem. Örülök, ha egy-egy mozdulatukat észreveszem magamon. És persze, az iskola nemcsak a tanárok, az órák, hanem az iskolatársak is, a szövődő kapcsolatok a szünetekben a labirintusos, néhol sötét folyosókon, órák után a bejárat előtti majomszigeten. A csütörtöki, még zenészek nélküli, lemezjátszós táncházak a 99-esben (Makai-Dimény Zoltán szervezésében), az abból kialakuló néptáncegyüttes, vagy téli hétvégéken és vakációkban Závodszky Tamás sítáborai kitűnő közösséget formáltak, máig megmaradó emlékeket őrzök, azóta élő barátságokat kaptam általuk.
Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?Az órákon kívül is sok időt töltöttünk az iskola falai között. A hajnali konzultációk, a délutáni-esti rendezvények, vagy akár a reggelig tartó táncháztalálkozók miatt a nap szinte minden szakában voltam az iskolában. Így otthon voltam benne. A könyvtárra úgy emlékszem, ahol leginkább egy-egy lyukasórában lehetett behúzódni, s amely egy csendes, még otthonosabb kuckó volt.