Ady

A “mi iskolánknak” az idők során több megnevezése is volt: “Orsolya”, 5-ös számú ipari, majd “Al.Moghioros” líceum, ma pedig, aki itt végzett, az büszke “adys”. Persze nem a legfiatalabbak, de vannak, akik még “mogyis”-nak kellett titulálják magukat, rég volt, és a mesemondó “igaz se volt” kliséje helyett pedig hál’Istennek (sajnos?) igencsak igaz volt! Más idők voltak azok, ma már nehéz akár elképzelni is azt a korszakot, hogyan is tudtunk boldogok lenni, hogyan is találtuk meg örömünket a “kommunista megszorítások” között is. Tanultunk keményen, de sokat buliztunk is, kirándultunk szép hazánkban - amennyi belefért! Hittünk tanárainkban és magunkban, kitartottunk egymás mellett, igazi barátságok születtek. Mert a mi iskolánk megadta mindazt, ami az egészséges fejlődésünkhöz szükségeltetett. Kiegészítve az otthonról hozottakat, sőt kibővítve azokat - felelős felnőttekké nevelt, megtanítva a nagyváradiak magyar közösségéhez tartozás minden csínját-bínját.

Emlékeinkben a mi generációnk igazi “nevelőszülőkként” tiszteli Marika nénit (László Mária), Gyuri bácsit (Tárnoky György), Pali bácsit (Földesi Pál), Nelly nénit (Számtartó Kornélia) és a sort még hosszan folytathatnám… Nem felejthetjük Jankó-Szép Sándor vagy Diószegi Ferencz “technológia” óráit, amikor a szűk tananyagon percek alatt “átnyargaltunk”, hogy szabadon és mindenről cseveghessünk velük (filózófiáról, tudományról, fotózásról,…). Ki ne elmékezne Fodor tanár úr történelem óráira, amikor a kötelező román tannyelvű könyv szószerinti elmondása után “a ceruzákat tegyétek le és figyeljetek ide:" ez valójában így történt! alapon megvilágosította számunkra a történéseket. Schneider Tóni a magyar irodalom szeretetét adta, sikeres verses előadások fűződtek nevéhez (Ady est csapatmunkája, Szilágyi Domokos verseiből Perecsenyi Attila önálló estje…).

És hamar felnőttünk, majd sokan a nagyvilágba szétszéledtek, de szerencsére itthon is maradtunk elegen. Örömmel mondhatjuk (majd’) mindenki sikeresen megállta a helyét az életben és karrierjében… Bárhol légy, bármi lettél, a “mi iskolánk” akár egy szent kötelék, ott van velünk, tudjuk, hogy együvé tartozunk!

És maradunk örökké, bár sokan hiányoznak már generációnkból, sajnos nem ritka egy halálhír, pótolhatatlan űr marad helyettük. Emlékük örök!

Magamról is röviden: többekkel együtt a temesvári elektronika és távközlés mérnöki karán végeztem, akkor még szofisztikált, utópikusnak tűnő dolgokat tanítottak, igazából akkor még nem értettük “a mit - miértet”, de kiderült később: ezek a mai digitális kommunikáció (mobil telefonálás, internet, stb…) alapismeretei voltak, nélkülük ma nem lenne “digitális virtuális világ”. Első munkahelyem az élesdi cementgyár lett, bár azt hittem, csak “elektronizált cementlapátolással” fogok foglalkozni, rendkívül meglepő módon már akkor, a nyolcvanas évek derekán igen komplikált erősáramú elektronika vezérelte az ipari berendezéseket, ezeket megismerve és tovább fejlesztve őket, jelentős szakmai sikereket halmozhattam… Később az ipari karbantartási ismereteimet egy bukaresti cég nagyváradi fiókjánál kamatozhattam tovább, míg a “nagy demokrácia” lehetőségeit kihasználva ‘89 után magánvállakoztam, egy elektronikai szakkereskedést nyitottam, mely napjainkban ünnepli harminc éves működését.

Feleségemmel, Emesével már Temesváron elköteleztük magunkat, fiam, Botond az élesdi munkám idején született. Tőzsgyökeres nagyváradiként, ismert vállalkozóként az új évezred elején még a politika is “megszólított”, próbálkoztam valódi emberközelbe hozni a döntéshozást… Sajnos beigazolódott ismét, hogy a “piszkos politikában” nem kizárt eset, amikor az egyesek érdekei az emberi őszinteséget, akár a becsületetet is megpróbálják felülíratni. Jobbnak láttam a technokrata karriert választani. A politikai kapcsolatnak pozitívumai is voltak, a megfelelő tapasztalat, az elégséges támogatottság és hitelesség által mintegy ötven éves szünet után kineveztek első (és eddig egyedüli!?) magyar nemzetiségű vezérigazgatójává egy városi tulajdonú önálló ügyviteli vállalatnak (HKV, azaz “OTL”). Ez egy olyan felelősséget rótt reám, hogy minden lehetségest beleadva, felhasználva magánvállalkozói menedzsment tapasztalataimat, az adott kapcsolatrendszereket, valamint a mérnöki tudásomat belevetve (ekkor írtam meg doktori disszertációmat is), a közösségi szállítást Nagyváradon sikerült az európai szinthez felemelni. A többségében pozitív lakossági visszajelzéseket örömmel vettem, bizonyított elismerésként a közszállítói világszervezet (UITP) villamos kongresszusát (LRT Committee) 2014-ben sikerült Nagyváradra hozni (27 ország 89 delegátusával), 2017-ig pedig a brüsszeli székhelyű világszervezetben választott alelnöki tisztségében is tevékenykedtem. Az utolsó öt évem pedig az “idegenpályás” kihívásról szól: az Egyesült Arab Emirátusokbeli Abu Dhabi (2,5 milliós metropolisz) közösségi szállító vállalatának lettem a vezérigazgatója. Bár “ideiglenesen” vállaltam, előbb két év, immár öt év eltelt, és még mindig futnak a projektek, a “mókuskerék” pörög, nem lesz egyszerű majd itthagyni ezt az új világot… Viszont Nagyvárad visszavonz, egyre erősödik a honvágyunk… Mai napig még tőzsgyökeres váradinak tartom magam, ragaszkodom az otthonunkhoz, a család, a barátok, ismerősök hiányoznak. Minden lehetőséget megragadunk arra, hogy honiakkal tartsuk a szoros kapcsolatot, régi barátokkal a “digitális ölelést” örvendve váltjuk adandó alkalmakkor személyes találkozásra. Egy igazi kézfogás ereje csodálatos. Az emlékek szépek, kellenek, de a mai nap élvezete is fontos … Nekünk itt csak itthon van, de az igazi otthonuk az otthon… Mert Nagyvárad tudom visszavár, mert Nagyvárad örök!