Az iskola? Mint a család, csak egy kicsit nagyobb...

Az igazság az, hogy szerettem iskolába járni. De ezt akkor nem tudtam. Persze, éreztem, hogy rengeteg jó dolog keveredik amellé, hogy tanulni is kell, meg fantasztikus boldog pillanatok színezték az egészet... de volt egy csomó gyötrődés, meg stressz is. De hol máshol legyen, ha nem egy iskolában?

Kicsiben minden előfordult, ami aztán később az életben is. De itt volt valamilyen biztonság. Mert éreztük, hogy a tanárok vigyáznak ránk, vagy akarnak reánk vigyázni. Hogyan, hiszen alig ismernek?!

Meg azt is éreztük, hogy szeretik az iskolát. Áldozatot, vállalnak érte, kockáztatnak! Utólag, csak később döbbentem rá, hogy ez bizony a szeretet egy nagyon tiszta formája. Így egyszerűen. Amikor érzed, hogy része vagy a közösségnek, tenni akarsz érte, és ők is tesznek érted.

Ha minden végzős osztályból csak egy valaki leírná, ami jó volt, soha nem lenne vége, de néhány villanást, azért megpróbálok.

Például azt, hogy a Párt meg a Tanfelügyelőség nyomták a sulit lefele, hátha nem kap majd levegőt a víz alatt... zavarta őket, hogy jobbak a bejutási számok, mint a riválisnál, meg az is, hogy jó a hangulat, jók a szombati bulik a díszteremben, hogy télen minden vasárnap sízni megyünk Aranyos völgyébe Tavaszi Bálint bácsival, meg egyáltalán... minek van ott ilyen jó közösség?!

És akkor, a nyolcvanas években mi, mogyisok, lettünk „indusztriál csincs”. Persze, értettük. Ez is egyfajta „bozgorozás” volt. A tanárok, ha erről kérdeztük őket, már stresszesebben reagáltak, persze Jankó Szép Sándor megmondta tisztán: "ha rajtam múlna, nem így csinálnám....". De István Tibi bácsi is eldugta az üzenetet osztályfőnöki órán: " az iskoláért akkor is ki kell állni."

Mi meg tudtuk, hogy, akárhogyan is hívják, nekünk fel kell kötni a gatyát, tanulni kell, de, ha lehet, az iskolabajnokságon is gólt kell rúgni, hétvégén pedig a díszeremben a lányokat fel kell kérni lassúzni...

Egyszer, azt hiszem 85-ben, bejött Tibi bácsi, és azt mondta: „Megéneklünk Románia”, szavalni meg táncolni kell. Önkéntesek? Síri csend. Gyerekek, ki kell állni, fentről figyelnek, ne csak a Gozsdu legyen már....Csend. Na jó, akkor kijelölöm az önkénteseket: Szilágyi állj fel, Kun Attila állj fel! Mentek szavalni!

Értettük. Mentünk. Így lettem a „Megéneklünk Románia” megyei szakaszán  Decsebál. A műsor alapvetően a pártról, a kontinuitáselméletről meg a pártfőtitkárról kellett szóljon. Annyira abszurd volt az egész, hogy, amikor később Monthy Python repülő cirkuszát meg Besenyőéket láttam a tévében, azt mondtam, hogy ezt már én is csináltam! A nagy különbség viszont, hogy itt nem volt szabad nevetni!

Aztán, amikor a próbák végeztével, három-négy hét múlva megjelentem beöltözve a színpadon, az egész díszterem röhögni kezdett... Makai Jutka néni kétségbeesetten csitította a gyerekeket: az első sorban a megyei inspektorátus, a pártfejesek meg a többi élesszemű talpig kommunistában... Szerencsére el tudtam mondani, megúsztuk... Ezt is! És szintén szerencsére: a Gozsdu nyerte a megyei szakaszt, és ők mentek az országosra.

Kár, hogy nincs róla fénykép, csak itt benn.

Annyi haszna azért ennek is volt, hogy megengedték, hogy május elsején egy alkalmi rockzenekarral is fellépjünk (nyomtuk a Vasembert a Black Sabbath-tól, meg a Piramist, mert túl sok számot azért nem tudtunk). Meg a saját magunk által írt, rendezett és előadott Művész úr c. előadást is felengedte a suli a díszterem színpadára. Rettentően élveztük, hogy mi ott improvizálunk a többiek előtt....

Érdekes, hogy amikor a sulira gondolok, kicsiben ugyanaz a melegség önti el szívemet, mint, amikor a családra gondolok. Az osztálytársakon kívül, persze a tanárok. István Tibi bácsira, aki szigorú, de emberséges volt mindig, Jankó-Szép Sándorra, akitől nem csak fizikát, de esztétikát és filozófiát is tanultunk, Papp Laci bácsira, aki szintén szigorúskodott, de értette a humort, még a "pálinkás jó reggelt, tanár úr"-ra is visszaköszönt mosolyogva. Fernbach Margit nénire, akitől nem csak magyart, de történelmet is kaptunk, Tuduka Oszi bácsira, akitől a magyar mellett úgy mellesleg komoly zenetörténeti felkészítést is kaptunk, Fodor Feri bácsira, aki a tanrenden kívüli történelemen túl már akkor megmondta nekünk, hogy az ENSZ egy sóhivatal, aztán persze Bokor Andrásra, aki a filozófián kívül azt is elmondta nekünk, hogy a kommunizmus úgy rossz, ahogy van. Szerettük és tiszteltük. Persze, a rendszer pont fordítva, keményen elbánt vele... Ott voltak tornatanáraink, Bán Öcsi bácsi, Kolumbán tanár úr, Zilahy Margit néni, Schmidt Roli bácsi, aki ideadta a tornatermet délutánonként, hogy kosarazzunk. Kapalay tanár úr, aki szerencsére másról is beszélt, mint a tudományos szocialista gazdaságról és az előadásainkról fényképet is adott nekünk.

És persze Moldován Lia néni, aki a románt is képes volt megszerettetni, és Szilágyi Erzsébet, Sziszi néni a fehér köpennyel, földrajz atlasszal a hóna alatt érkezett. A kémia nekem soha nem ment, de a tanárok mindig barátaink voltak: Lénárt Matild néni, Számtartó Nelli néni, és azokat is szerettük, akik nem tanítottak, de tudtuk, hogy az osztályuk szereti őket: László Marika nénit, Tárnoki Gyuri bácsit.

Kihagytam valakit? Biztos, mert nem lehet mindenkit felsorolni, akinek köszönettel tartozunk.

Akkor köszönjük meg az iskolának. Mindenkinek, aki tett valamit érte, hogy létezzen, hogy jó legyen. Aki harcolt 90-ben a nevéért és azért, hogy újból magyar iskola legyen. Köszönet: Nagy Zoltán, Papp László, Jankó-Szép Sándor, István Tibor és mindenkinek, aki megharcolt érte.

Utolsó osztályfőnöki órán, 1986 júniusában István Tibi bácsi azt mondta nekünk: A tíz éves találkozón mindenki odaadja a fizetése tíz százalékát annak, akinek legtöbb gyereke lesz! Néztünk, mint a moziban! Mit tudott Tibi bácsi előre? Hogyan tudta? Honnan tudta előre?

Most, 2022-ben is csak ennyit mondhatunk a végzősöknek: ha lesz gyerek, lesz iskola!

Szilágyi Zsolt, érettségi 1986, XII. A.

(osztályfőnök István Tibi bácsi)

Nagyvárad. 2022 május 10.

a képek: 1979 - V.B, 1981 - VII.B, Alkalmi rockzenekar, 1986 - ballagés